Mottó;
“Utálom a reményt, mindig mikor feladnám, azt suttogja: Még egyszer…. utoljára…”
– Az élet kegyetlen, bármilyen erősen küzdök, harcolok egyszerűen lehetetlen…
Képtelenség, hogy ő meg én, mi ketten valaha együtt. Mégis éveken át érleltem a csalfa szüleményt, hogy talán egyszer úgy néz rám ő is. Egy nap szemeimbe fúrja tekintetét s rádöbben ez jóval több egyszerű barátságnál, megérzi azt a csodát mit úgy hívnak szerelem. Egykor heves érzelmeim voltak felé, mit kínok közepette kitéptem szívemből és elmémből, tudom most már késő lenne… Vajon tudnám még úgy szeretni, teljes szívemből? Érte dacolnék minden elemi csapással, a halállal is szívesen keringőznék, ha tudnám nem felesleges. Ez mind a múlt… De ne olyan sietősen, hiszen minden kezdet nehéz.
” Csak egy átlagos srác, oldal profilból úgy tűnhet. Semmi különleges sincs benne; kiálló állkapocs csont, karikás szemek az alvatlanságtól, kicsit lefelé görbülő orr. Oldalról ennyi látszódik, de ha elölről nézem minden megváltozik. Ajka felfelé ível, ahogy rám pillant. Ha égszínkék szemébe nézek megszűnik a külvilág, magába szippant. Egyszerre szeretem és gyűlölöm, ellentétek kavarognak bennem. Tekintete megbabonáz, nem tudok tőle elszakadni. Újra és újra beleszeretek, amivel teljesen összetöri a szívem. Tudom nem nekem szánták őt, de akkor mégis miért érzem úgy? Nélküle nem vagyok teljes, ő a másik felem. Vajon ez tényleg így van? Nem hiszem, ez egy elképzelt álomlátomás… Egy be nem teljesült érzelem és szerelem. Akkor mégis miért kötődök hozzá?
******
Nem tudom megmagyarázni miért, de szükségem van rá mindennél jobban. Ő kell nekem, szeretem és sosem fogom elfeljteni, mert nem is akarom. Hiába minden, ha nélküle elveszek, az érzéseim tüze felemészt. Ez az én keresztem, mit cipelek, míg élek. Még ha nem is nekem, szánták, nem számít. Mi van akkor ha mégis? Ha közelemben van nyugodt és nyugtalan vagyok egyszerre, mert nem tudom mit gondol, mit érez. Hisz azt sem tudom ki ő valójában! Ezért meg kell ismernem, tudni szeretném, egyszerűen húz magához, vonzó a szememben. Veszélyes játék, amit űzök, de tudom így vagy úgy ő az én végzetem. Az egyetlen, ki ennyire szétszabdal pusztán a létezésével.
******
Ha aza rcára gondolok, minden egyes procikája boldogsággal tölt el, amiből undor lesz. Attól, hogy ezt teszi velem, úgy, hogy nem is tud róla. Ez az érzés nem múlik el, legszívesebben kitépném a szívem. Hátha megszűnik ez a kínzó érzés, ami már fáj, hasogatja a lüktető szervem. Néha még gondolkodni sem hagy.
******
Szeretném tudni milyen az arca, ha szeret velekit, ha szerelmes, hogy csókol. Szeretném megtudni milyen a hajába túrni, megcsókolni. Este mellette álomba szenderülni, reggel rajta ébredni. Vele randizni, táncolni, vacsorázni. Sőt még azt is milyen a testét érezni magamén. Csak vele lenni, ennyit szeretnék teljes szívemből. Nem tudom miért, de nagyon sokat jelent számomra. Fivérem után ő az első olyan férfi, kit mindennél jobban szeretek. Még az életem is adnám érte. Vicces ezt írni, de őrülten szeretem. Mégis miért, miért pont ő? Vajon nekem szánta a sors?
******
Neki mindig az a kisláyn maradok, örökre! Ha fáj is, de el kell engednem őt valahogy. De hogyan, mikor nem tudom, nem tudom hogy kell!
******
Csak egyetlen egyszer lenne rá lehetőségem, hogy elmondjam és kimutassam mit érzek. De nem lehet, ez szétszakít belül! Mi a jobb? Titokban szeretni, vagy őszintének lenni és elviselni a következményeket? Nem tudom és ez mindennél rosszabb!”
Mennyi könnycsepp gurult végig arcomon régen miatta, megéltem a kínok kínját, mert szerettem őt. Szerencsére már mindennek vége és vár rám valahol a boldogság. A szőke hercegem fekete lovon még rossz ajtón kopogtat, mert rosszul tartja a hozzám vezető térképet. –
Natalie mosolyogva csukta be a régi naplóját, az utolsót, mit még húsz évesen írt. Rendbeszedte rakoncátlan fürtjeit, mik fedetlen hátán hullámoztak tovább. Még egy utolsó pillantást vett magára a tükörben. Remekül festett az új ruhájában, vékony alakja ellenére a fekete nem karcsúsította, kiemelte formáit. A mellrésznél lévő fehér anyag, pedig feldobta az elegáns költeményt. Hosszú idő óta igazán szépnek érezte magát, bár ebben más is közrejátszott. Cipősarka kopogott az aszfalton, sietős léptekkel haladt a parkolóba, ahol ő várta. Nyugalmat tettetett, miközben szíve szaporán vert, mióta kilépett az ajtón. Egy apró puszival köszöntötte a férfit, ki oldalról átkarolta, míg másik kezét zsebében pihentette. Eltolta magától, mire a lány megijedt, nem tudta mire vélni a viselkedését. Éppen kérdésre nyitotta telt ajkait, mikor kedvese féltérdre ereszkedett előtte, zsebéből előhúzta kezét egy nyitott dobozka kíséretében.
– Nathalie, hozzám jössz feleségül? – kédezte határozott, mégis remegő hangon.
– Ezerszer is igen! – hangzott a válasz, mire a férfi mit sem törődve a hagyományokkal felpattant és megpörgette szerelmét a levegőben. Miután letette ujjára húzta a gyűrűt és szenvedélyesen megcsókolta. Percekig álltak egymással szemben szerelmes kábulatban, a lány végigsimítja a borostás arcot.
– Szeretlek Gabriel – suttogja, miközben tekintetét az égszínkék szempárba fúrja.
