Beküldve:

# 1. nap

„Majd ne hallgasd el
még láttál törött szárnnyal
arcra borulva”[1]

Az angyalok Isten legtisztább teremtményei, kiket a szeretet erejével formált tökéletessé. A legtöbbjüket különböző feladatokkal bízta meg, miszerint vigyázzák az ő munkáját, annak minden pompájában. Így született meg a természet angyala, vizeké, földé, levegő és tűz őrzője. Ők, ahogy a többiek is harmóniában éltek egymással, mind egy nagy boldog család tükrében tetszelgett. Egymás fivérei és nővérei ők az idők kezdete óta, Isten gyönyörűségesnek teremtette őket és persze nemtelennek. Az emberi képzelet szabhat csak ilyen határokat, hogy éppen milyen nemmel ruházza fel őket. Az Úr csodálatos művét látva szomorúság fogta el, hatalmas úr tátongott fényességében. Hiányérzet mardosta, hiszen megteremtette a földet, benépesítette növényekkel és állatokkal, létrehozta az eget és a mindenséget. Saját képmására megalkotta az első emberpárt, sárból és porból formálta majd lelket lehelt beléjük. Több legenda is kering arról, hogy Éva előtt létezett egy másik asszony kit Lilithnek hívtak, de eme történet szempontjából nem olyan érdekes ez a fejlemény. Éva az oldalborda, Ádám hű társa. Ím be van fejezve a nagy mű, a gép forog s az alkotó pihen.[2] Így szólt régen az egyik nagy magyar. S lám milyen igaza volt, Isten a paradicsomot adta házul az embernek. Az arkangyalok hada dicsőítette az ura teremtményeit, főként a fő művet, az embert. Egyetlen arkot kivéve, ki meg nem érthette mi oly nagyszerű van az emberekben. Hiszen mind csupa csont és bőr, ők csökevényesebbek, mint az angyalok, hisz nincsen szárnyuk mellyel az égbe szökhetnének. Élvezik a halhatatlanság adta előnyöket és még többet annál, a szabad akaratot. Ők maguk dönthetnek sorsuk felől, míg az angyalok bármit tesznek, akkor is Isten szolgálói, bábjai lesznek. Samael arkangyal figyelte az emberpárt, ő is vágyott arra a pluszra, a szabadság adta lehetőségekre. Míg ezen járt folyton mozgó elméje szívét kezdte ellepni a féltékenység. Ezzel egy időben a Mindenható a harmónián dolgozott, de látta nem járhat sikerrel, míg a jónak nincs egy ellentéte. Magához hívatta legkedvesebb angyalát, azt ki ellen mert szegülni neki. Egy hatalmas kéréssel fordult a fényhozóhoz, melyről egyetlen testvérének sem szólhat, cserébe megkapja azt, miről oly nagyon ábrándozott. Az angyal fájó szívvel, de belegyezett az alkuba, szegény mit is tehetett volna, hiszen ő csak egy sakkfigura. Még aznap lázadást szított testvérei között az emberek ellen, de az elvakult hitű katonák nem fogták a pártját. Hosszas viták után megszületett a döntés, miszerint Samael behódol és jó útra tér vagy elbukik. A vereséget nem tűrő angyal harcba szállt fivérei ellen, a legjobb katonákat fegyverezte le sorra. Végül szembe találta magát legkedvesebb öccsével, a sereg vezetőjével.

-Nem akarok harcolni veled – hangzott határozott kijelentése.
– Térj meg Atyánkhoz, valld be bűneidet és esedezz a bocsánatáért, akkor nem kell harcolnunk – válaszolta az öblös bariton.
-Nem tehetem – fejét lehajtotta, hangja mégis erőtől zengett.
-Sajnálom bátyám! – szólt a vezér, szőke fürtjén megcsillant a felkelő nap sugara.
Szélörvény keletkezett, ahogy szárnyaik segítségével egymásnak ugrottak, a fény pengéje csapott össze a tüzes karddal, melyek hangos robajjal csattantak. A két fegyver zöreje töltötte ki a menny feszült csendjét. Egy szúrás, egy hárítás, felemelkedés, védés, ez így ment hosszú időn keresztül, mígnem egyetlen rossza mozdulat. Egy reccsenés, majd a fájdalomtól földre rogyó test. Az erőtől duzzadó jobbos nyakánál fogva szorítja a tehetetlent. Az igazság lángoló kardja lesújtott, mire két fél szárny hullott a porba. Mindketten a hamuvá porladó tollakat figyelte egyetlen különbséggel. A fiatalabbik egyenes háttal, diadalittas ábrázattal és szomorú tekintettel nézett le, míg az idősebbik a földön fekve fájdalomtól eltorzult arccal, szemeiben öröm pislákolt.
– Michael. Majd ne hallgasd el még láttál törött szárnnyal arcra borulva.
Egyetlen bólintást kap válaszul, majd egy finomabb rúgást. Semmit sem érez csak a zuhanást. Elbukott! Mégis mosollyal az arcán zuhan a föld felé, egyetlen gondolattal az elméjében:
„Az Úr terve bevégeztetett…”

[1] Zalán Tibor: és néhány haiku 2005, 15

[2] Utalás Madách Imre: Az ember tragédiája c. színművére

Beküldve:

# 3. nap

“Fehér pókhálót
sző fekete menyasszony
Könnyekre vadász”[1]

Gyönyörű reggel virradt Aingeal vidáman nyitotta ki szemeit, üdének és frissnek érezte magát. Másképp nem is lehetne, hiszen hosszú élvezetes éjszakát tudhat maga mögött. Vékony leplet fedetlen teste elé fogja szemérmesen, ahogy kikel az ágyból, hosszú vörös haja a hátára omlik. Egy pillnatra hátra tekint, végigméri tegnap esti “szerelmét”, sóhaj hagyja el ajkát. Ez jelezte unalmát, és továbblépett a férfin, már nem látta benne az esti varázst. Megkapta, amit akart, már nem érdekelte, csak egy üres bábot szemlélt, kiben nincs csodákat ígérő parázs. Könnyeden elhelyezkedik asztali tükre előtt, elkezd fésülködni. Halkan dudorászik egy kedves kis dalt, mit még anyjától tanult kislány korában. De annak már jó ideje, azóta édesanyja már földben nyugszik, ahogy apja is, akinek a vagyonát köszönheti. Szegény anyja jobb is, hogy nem érhette meg ezt, hogy drága egyetlen lányából mi lett. Kit annó hatalmas gonddal, szeretettel tanított az élet nagy dolgaira és a szeretet erejére. Láthatta szülei milyen nagy szeretettel vannak egymás iránt, olykor a tekintetük találkozott máskor csak egymásra mosolyogtak. Nagy boldogságban és tiszteletben éltek, így éltek szolgákkal körül véve magukat. Sokszor hallotta szülei szerelmi történetét, ami számára mesébe illő volt, mindig abban reménykedett, hogy egyszer ő is találkozik a másik felével, ki bármit megtesz érte. Persze ez csupán egy gyermekded álommá korcsosult az évek alatt. Egyetlen egyszer talán szeretett, igazán és bolondulásig. Arcvonásai érzelemmentesek, hideg procelán akár a frissen esett hó, éppen ilyen jeges a szíve is. Gondolataiból egy mély torokból jövő morgás szaktja ki, majd motoszkálás és az ágy recsegése hallatszik. A tükrön keresztül szemléli az áldozatát, aki legszebb álmaiból ébredt percekkel ezelőtt, ülőhelyzetben dörzsöli fáradt arcát. Szeméből mindent kitörölve mered a nőre, ajkai kaján vigyorra húzódnak.
– Jó reggelt gyönyörűség – szólal meg mézédesen reggeli ágytorna reményében, közben felkel eddigi fekvőhelyéről.
– Csakhogy magadhoz tértél! Most mehetsz is – mondja közben felé fordul és ujjával az ajtóra mutat. Hangja hűvös és kemény, miközben felkel a kezében szorongatva a lepedő sarkát. Szólásra nyitja a száját a meglepődött férfi, de mielőtt bármit is mondhatna megelőzik.
– Takarodj innét most rögtön! – emelte fel a hangját, majd kinyitja az ajtót neki. Látja ahogy a férfi ajka egyetlen vonallá préselődik, szemei előbb elkeredednek a sokktól, végül összeszűkülnek valami megfoghatatlan érzelem fut végig arcán. Az illető elkeseredetten, sértetten távozik, porig alázták a büszkeségét, hiszen az éjjel szerelmet vallott és megkérte szíve hölgye kezét. De becsapták és elhitették vele, hogy ugyanazt érzi. Diadalittas vigyort mereszt a nő, miközben becsapja a csalódott előtt az ajtót. A férfi heteken keresztül udvarolt a fiatal nőnek, aki szívesen vett minden bókot és ajándékot, de szerelem helytt csak hazug szavakat kapott, akit az előbb olyan csúnyán kidobott és ezzel tönkre tett. A nőszemély repdesett akár a lepke, virágról-virágra, egy cseppnyi megbánás nélkül, hisz akaratlan cselekedett, tudtán kívül. Régen kiüresedett szíve, képtelen volt a szeretetre, így kikellett dobnia a férfiakat, kik könnyeikkel küszködve lépték át a küszöböt. Most, hogy végre elvezheti a magány perceit ledobja magáról a lepedőt, majd csenget a szolgájának, aki percekkel később meg is jelenik a szobában.
– Úrnőm! – hajol meg előtte tisztelettudóan – Miben lehetek a szolgálatodra? – teszi fel a kérdést, mint minden reggel. Ugyanakkor túlságosan régóta szolgálja a nőt, hogy üres kézzel jöjjön hozzá. A szokásos fekete selymes anyag terül szét az alkarjára fektetve.
– A ruhámat Kiera. Ma nem fogadok vendégeket, ha felöltöztettél hozd be a szövőgépet és székem – adja ki a parancsokat. Egy nagy levegőt vesz, miközben szolgája rá igazítja a fűzőt, ami még jobban kiemeli idomait. Az alsó szoknyára simul a felső sötét anyag, ami tökéletesen illeszkedik hozzá. A nap nagy részét készülődéssel töltötte, szépnek kellett lennie ha elakarja nyerni a következő férfi szívet, akinek aztán majd összetörik az ő kezei által. A fagyos teremtés délután leült a szövőszékre és az előtte elterülő fehér anyag szálait rendezgette, majd összefűzte őket. Ugyanazt a dallamot énekelte, amit reggel is, de csendes magányát egy hívatlan vendég zavarta meg, aki hatalmas robajjal tépte fel az ajtót. Más nők szívinfarktust kaptak volna és ijedtükben sikítani kezdtek volna, de ő egyiket sem tette. Mintha mi sem történt volna folytatta a szövést és várt a következő lépésre.
– Aingeal kérlek, ne tedd ezt velem! Bármit megadok neked, amit csak kérsz szerelmem! – esedezett a reggeli férfi, a nő előtt térdre ereszkedett, úgy nézett fel rá – Hiszen tudod a szívem a tiéd.
– Ennél többre nincs is szükségem – ördögi vigyorral az ajkain előre nyúl a férfi mellkasába mélyeszti kezét, ujjaival megmarkolja a még lüktető szívet. Egyetlen határozott mozdulattal kitépi azt, közben a férfi élettelenül terül el a földön összefröcskölve vérrel a fehér szőttest. A fiatal nő feláll, kecsesen, mint egy hattyú, és az asztalához sétál, a friss szerzeményét egy délelőtt előkészített üvegbe teszi, majd aprólékos gonddal rászorítja a fedőt. Ezt követően a polchoz sétál, ahol ehhez hasonló tartályok helyezkednek el, legalább száz darab van már belőlük. Az üvegekben nátronlúg álldogál, amit ő maga kevert ki még hetekkel ezelőtt, a nátronlúgban pedig emberi szívek úszkálnak. Kisebbek, nagyobbak, fiatalak és egészen idősek. De egy valami mindegyikben közös. A tulajdonosuk neki adta.

[1] Zalán Tibor: és néhány haiku 2005, 20

Beküldve:

# 4. nap

“Lehetett volna
nehezebb is De kétszer
hal volna bele”[1]

Azt szokták mondani a szomorú, elkeseredett emberek, hogy azért alszanak olyan sokat, mert az álmaik sokkal szebbek mint a valóság. De mi van akkor, ha egyik rosszabb mint a másik? Az álmaink nem olyanok, mint a mesék, amikben ránk talál a szőke herceg vagy minden tökéletes, szivárványok futnak át az égen és egyszarvú háton lovagolunk. Hát persze! Ez a legtermészetesebb dolog a világon! Fogalmam sincs ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta, de biztos vagyok benne, hogy sosem voltak rémálmai, ahogy nekem. Olyanok, amelyek annyira valóságosnak tűnnek, mintha minden egyes rohadt percüket át kellett volna élnem. Minden este rettegek az elalvástól, nehogy oda kerüljek, abba a világba, ami maga a pokol számomra. Az egyetlen apró menekvésem az éjjelente mellettem fekvő férfi, aki magához ölel, így biztonságban érzem magam az ő karjai között. Azt hiszem sosem mondtam neki, hogy szeretem, de nem is volt szüksége szavakra annélkül is tökéletesen tisztában volt vele, egyszerűen tudta. És ha zihálva ébredek egyből megnyugtat, hogy itt van, ő hús vér és lélegző lény és nincs semmi baj. Azt ígérte mindig meg fog védeni és itt lesz nekem bármi is történjék. Így egy hatalmas levegővételel adom meg magam a fáradtságnak, ami szemeimet lehunyva a sötétségbe vezet. Szemhéjaimat felnyitom és ott találom magam, ahol mindig egy kopár vidéken, amit por és hamu lep be. Zöldellő lombok helyett kitört fákat látok jobbról, mintha egy villám futott volna keresztül rajta, de már jól tudom, hogy nem az volt, hanem valami sokkal rosszabb. Az égbolt kékjét még sosem láthattam, olyan mintha mindig naplemente lenne, de látóhatáron a napot sem látni semerre. Földöntúli zenét hallok valahonnan, ezt a dallamot nem ismerem, így a hang irányába indulok északnak, hátha végre megtalálhatom a kiutat. Minden egyes lépésem követi a zene ritmusát, érzem, hogy valami meg fog változni végre. Az időérzékem réges-régen elvesztettem, így nem tudhatom milyen régóta menetelek a hang irányába, ami olybá tűnik végtelen szimfónia. Az eddigi rossz érzésem elfelejtette velem ez az új fejlemény, kezdtem élvezni a kirándulást, sőt a kíváncsiságom hajtott előbbre folyamatosan. Egy fekete, ódon kastélyba botlottam, minek csúcsai oly magasra törek, hogy nem láthattam a végüket. Megrettentem tőle egyetlen pillanatra, de a félelmemnél erősebb volt a tudásszomjam, így a kapuhoz sétáltam. Hatalmas fa ajtóban toporogtam, melynek kopogtatója egy sárkány fejet szimbolizált, megkocogtattam, mire a kétszárnyú ajtó sikítva kinyílt. A vár belülről még sötétebb volt, mint kívül egy fáklya vagy mécses sem világított, ami menedékül szolgált volna. Két lépést tettem befelé hátha megpillantok valakit, mire az ajtók becsukódtak mögöttem megfosztva a maradék fénytől is. A kilincs után tapogatóztam, éppen a markomban tarottam a menekülési útvonalam első lépcsőjét, mikor a semmiből nyálkás fekete csápok ragadták meg végtagjaimat. Mielőtt felsikíthattam volna ijedtemben egy nyúlós valami a számat is befogta, így hurcoltak magukkal a lények. Könnyeim folytak végig az arcomon, hiába ráncigáltam kezeimet, nem engedtek a csápok, mindél jobban ellenkeztem ők szorosabban fogtak, ezzel vérvörös foltokat hagyva a testem nagy részén. A feketeség elengedett, helyette erős láncok tarották fogva csuklóimat, bokáimat, kérdésre nyitottam számat, mikor valaki fényt gyújtott. Egy reflektort, egyenesen a szemeimbe, aminek köszönhetően elhomályosult a látásom. Hiába szorítottam össze szemeimet az sem segített, a retinám nem tudta magát ilyen hamar helyretenni, a fénybe sötétség kúszott eg alak formájában. Nem tudtam kivenni az arcát, de tudom, hogy egy férfi volt, kinek a kezében megjelent egy penge. Hirtelen minden eltűnt előlem, messziről sikoltást hallottam, mire kinyíltak szemeim. Ekkor döbbentem rá, hogy én sikítok, remegve ültem fel az ágyban, kiabálást abba hagyva sírógörcsben törtem ki, mire két erős kéz karolt át.
– Sss, nincs semmi baj. Biztonságban vagy drága, itt vagyok – hallottam kellemes hangját, majd a fekete hajamba puszilt. Ringatott, akár egy kisgyereket az anyukája, míg el nem múlt a remegésem. Akkor maga felé fordított és az ölébe ültetett. Felemelte fejem, hogy kisírt kékszemeimbe tudjon nézni, halványan mosolygott, miközben letörölte a könnyeimet.
– Nem szeretlek sírni látni, a mosoly sokkal jobban áll. Segítek neked ezt elfelejteni Kath – mondta, majd nyakamat hintette be apró puszikkal, hogy elterelje a gondolataimat, míg én önkéntelen szőkés-barna hajába túrtam. Ajkai hamar megtalálták az enyémet, csókban forrtak össze, megszűnt körülöttük a külvilág. Levegő után kapkodva váltunk el egymástól, éppen csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Láttam zöld tekintetében azt a temérdek szeretetet, törődést és valami megfoghatatlan fájdalmat, amit sosem értettem. Nem volt időm ezen gondolkodni fenekemnél fogva megemelt, hogy lejebb tudja csúsztatni a pizsoma nadrágját, segítség képpen megtartottam magamat, hogy mindkét kezét használni tudja. Nekem könnyebb dolgom volt, hiszen az ő vékony sötétkék pulcsiját viseltem hálóruhaként, még csak le sem kellett vennünk. Órakon keresztül élveztük egymás társaságát, semmi sem számított, csak az, hogy jól érezzük magunkat. Át adtuk magunkat a testek vágyának, mik hevesen forrtak össze olyannyira, hogy nem tudtuk megmondani hol kezdődött ő és hol fejeződtem be én. Összekapcsolódtunk, ketten voltunk, de egyek azokban a könnyed, felszabadult pillanatokban.

Este nyolckor még megiszok egy kávét, hogy a lehető legtovább fenn tudjak maradni. Ahogy mindig most is elfoglalom magam, a gépemen nézegetek előbb képeket, majd miután meguntam azokat írni kezdek. Összefüggéstelen sorokat, amik remélem egyszer értelmet nyernek majd és összeállnak egyetlen egésszé. Inkább mondanám feljegyzéseknek, hogy megérthessem az álmaimat. Órákkal később a szemem fájni kezd a monitor monoton fényétől, így a hajnali órakban megadom magam a rám nehezedő fáradtságnak, ami abba a világba ráncigál. Fogalmam sincs mikor nyomott el a buzgóság, ahogy arról sem miként kerültem az ágyba. Szemeimet kinyitva a puszta helyett a kastély kapujában voltam, meg akartam fordulni és menekülni onnan, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Fülembe mászott újra a halál melódiája, ami olyan cselekedetekre vett rá, amit egyetlen porcikám sem akart.  Az ajtón kopognom sem kellett, kinyílt előttem, mintha már vártak volna rám.  A nyálkák most nem tapadtak, csupán tereltek az általuk megfelelőnek talált irányba, oda ahonnan fény szűrődött ki.  Megint abban a szobában voltam, önszántamból ültem le a székbe. Tudnom kellett ki az a férfi, akinek a körvonalát láttam legutóbb. Lépteket hallottam a hátam mögül, majd egy érdes kéz oldalra simította a hajamat, hogy a fülemhez férhessen.
– Ne aggódj drága, itt vagyok – suttogta a fülembe a világ legkedvesebb embere. Szívem hevesebb ütemre váltott, éppen reményekkel telve kérdezni akartam tőle. Ugye te vagy az? Megmenteni jöttél igaz? Elviszel erről a borzalmas helyről? De mielőtt bármelyik kérdésemet is feltehettem volna éles fájdalmat éreztem a nyakamon. Egyetlen vágással felszántotta a torkomat. Szemeim kipattantak, hirtelen tértem vissza a rideg valóságba. A takarómat szorongattam, kezeim elfehéredtek az erőlködéstől.  Hangtalan sírok, könnyeim folynak szakadatlan.
Az ágy másik fele üresen árválkodott, hetek óta így van. Nincs itt  a megmentőm, kinek a karjaiban békére lelhetek.
Elhagyott.
S a szívem belehalt… Végleg.

[1] Zalán Tibor: és néhány haiku 2005, 32