Hűvös szelek fújnak, mikor már minden csendes, a város népe nyugodtan ringatózik az álmok tengerén. Egy kósza lélek éberen figyel, nyughatatlan elméje zavarja, fogaskerekek kattanása hallatszik és egy megtört szív, mely újra dobban egyet. Kitekintget az ablakon, fénylő csillagokat bámulja, sóhajra nyílnak ajkai; mély levegő beszív, majd hosszasan kifúj. Ez megy szüntelen, folyton-folyvást egyre csak, míg az óra ketyeg. Végül egy elenyésző, halovány hang töri meg a némaságot.
"Kiábrándít, hogy elhiszed, hogy elhiszem a mesédet. De a tiédnek most vége! Inkább megírom az enyémet…"