Reggel az ébresztőm gyilkos hangja szakított ki az andalító álomvilágból. Az ablakon át szemléltem a ködös, hideg őszi tájat, kezemben egy forró bögre kávéval elmerengtem.
Rajtad, rajtam s talán kettőnkön is. Olvastam a legújabb művedet „Amikor beengedlek”. Magával ragadt, tudom mélyről jött, őszinte voltál mégsem tudom, mit gondoljak. Megpróbálom lenyugtatni kattogó elmém, mosolyra húzódnak ajkaim, ahogy magam elé képzelem az arcod. Ennek a látomásnak magyarázkodok, hátha minden értelmet nyer végre…
Várakozás
Hozzád érnék, de félek
ijedten ugornál odébb tőlem
akadályokat állítasz közénk
elérhetetlennek tetteted magad
s tudom nagy szükséged van
valakire, aki végre megért.
bontogatnám a falaidat szívesen
de tudom nincs sok értelme
így némán, türelmesen várok
ott vagyok a túl oldalon…
szavak nélkül szólok hozzád
hátha egyszer észre veszel már
három szót suttogok állandó jelleggel;
„– Kérlek engedj be…”
Egy téglafalnak dőlve ülök, várok valamire, egészen halkan hallható, ahogy repedezik a fal a túloldalt. Amikor beengedsz, hallgatok, néma szavakkal hozzád szólok, hogy csak te érthesd. Türelmes vagyok, hisz szavaid oly aprók, akár a szűk palackba zárt levél. Sose kérdezek, elfogadom, amit adsz, hisz őszinteséged zord, érdes, mivel könnyedén megsebezhetnél. Ha beengednél, akarnálak rögtön, mégsem követelőzöm, hiszen tudom az élet meg nem értett börtönében tengődünk. Mindent eltúlzol, így nem szabad soknak lennem, titkaim apránként osztom meg veled, hogy szárnyalhass. Ágyunk megvetem, hogy ketten együtt kibonthassuk vágyainkkal. Amikor beengedsz, egyedül a tiéd leszek, vasalok, mosok, főzök neked bármikor. Ruháktól megszabadulni túl könnyű, inkább szavakkal vetkőzöm előtted. Amikor még be sem engedsz, már becsüllek, s ha megteszed, minket nagy becsben tartom, akár a legféltettebb kincsem. Ha engeded, örök múzsád leszek, míg csak élünk.
Halk sóhaj hagyja el ajkaimat, majd lehúzom az utolsó korty fekete folyadékot. Végérvényesen visszatértem a valóságba, s az órámra pillantok. Hét óra van, kezdődik egy újabb még egy nap.
Az ablakban hagyom a versedet;
“AMIKOR BEENGEDLEK
Amikor beengedlek, maradj hallgatag,
Némán szóljon a szád, hogy csak én halljalak,
Amikor beengedlek, türelmes legyél,
Mert üzenetem szűk palackba zárt levél.
Amikor beengedlek, sohase kérdezz,
Mert őszinteségem zord válasza érdes,
Amikor beengedlek, ne akarj rögtön,
Nekem az élet egy meg nem értett börtön.
Amikor beengedlek, ne legyél túl sok,
Elég lesz, ha én folyton mindent eltúlzok,
Amikor beengedlek, az ágyunk vesd meg,
Ne tárgy, hanem vágy légy a szükségleteknek.
Amikor beengedlek, vasalj, moss és főzz,
Ne szíre-szóra, hanem szavakkal vetkőzz,
Amikor beengedlek, becsülj meg minket,
Örök múzsám légy, ne egy a százból ihlet.”
Eltelt egy hosszú hét, találkoztunk egyszer egyetlen óra erejéig, de ez csak még jobban összezavart. Újra egy bögrével a kezemben elmélkedek, azt hiszem, ez kezd szokásommá válni. Milyen érdekes, hogy utálom a pirosat, mégis a kedvenc csészém ilyen színű. Érzem, ahogy lecsúszik a torkomon a folyadék, kissé kesernyés ízt hagyva a számban. Szomjazom, egyetlen szerelmes pillantás elég lenne, máris termékeny oázisban érezném magam. Kínos, keserédes nevetés hagyja el félig rúzsos ajkaimat, ahogy arra a bizonyos csütörtök estére gondolok.
Kint álldogáltam a többiekkel, mikor a szórakozóhely ajtaja kicsapódott, te jelentél meg káromkodva. Nem tudom mi ütött beléd megint, elviharzottál, mint egy veszett egér. Végig követtem az utadat a tekintetemmel. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle. Próbáltam nem törődni veled, de sikeresen megenyhítetted mérgemet egy pillantással. Lent a kocsmában nem messze ültél tőlem, egyikünk se szólalt meg, hallgattuk a verseket. Húsz perc múltán elérkezett a szünet, nem dohányzom, mégis kivonultam, ahogy mindenki más. Szükségem volt a hideg levegőre, hátha lenyugtatja heves szívverésem, arról nem is beszélve, hogy tudni akartam maradsz-e még. A válasz egyértelműen igen.
Tudom, hogy nem tudom
Beléd szerettem,
s tudom nincs vissza út már
bármennyire küzdök ellene
felesleges idő pocsékolás.
talán ha érteném magam
ha tudnék válaszolni; Miért?
Képtelen vagyok, elvesztem rég!
semmi kétség, ez mind igaz…
Gondolom, mindenki ismeri azt a romantikus filmbeli jelenetet, mikor a hősnő elveszíti az egyensúlyát és az általa szeretett férfi karjaiba pottyan, majd jön a jól ismert csók jelenet végül a happy end. Az én esetemben ez másképp történt. Ott voltam én a hősnő jelölt természetesen, a kiszemelt férfi, de ennyi nem elég a híres momentumhoz. Szükséges volt hozzá egy humoros ismerősre, aki feltesz egy kérdést a hőn áhított férfinek, mire ő elkezdi mutogatni a sapkáján lévő gombot. Egy kíváncsi, két ballábas (hős)nőre és egy felemás lépcsőre.
Azt hiszem nem nehéz összerakni, hogy megbotlottam, azaz eltűnt a fél lábam alól a talaj. A nagy egyensúlyvesztés következtében kalimpálni kezdtem kezeimmel, majdnem kinyomtam a szemed, végül rád estem. Szerencsénkre a fal megtartott téged, így csak a karjaidba zuhantam, határozottan fogtad az oldalam, tekintetünk összekapcsolódott. Mindezek ellenére nagyon megijedtünk, talán egymás közelségétől legfőképpen, amellett beállt nálunk, a számítógépeknél jól ismert lefagyás. Itt jött a képbe a drága, szeretett ismerősünk, aki elkiabálta magát.
„ – Juuuuj bele eseeeett!” Mondanom sem kell, hogy cafatjaira lőtte ezzel a mondatával az édes, romantikus buborékot. Abban a pillanatban kibontakoztam ölelésedből és minimum két lépésre eltávolodtam tőled. Még most is elvörösödik arcom a szégyentől. Azóta többször elmerengtem, mi lett volna ha, egy két dolog másképp történik és van egy olyan sejtésem, neked is eszedbe jutott…
“A ma örök
A holnap milyen lehetett volna,
Ha a tegnap lehetne a volt ma?
Milyen lehetne a ma éjszaka,
Hogyha tegnap nem mástól érsz haza?
Milyen lenne a ma, ha te meg én,
Ha egészek lennénk az ágy felén,
Ha a szerelem nem carpe diem,
Ha a hiány nem csak olyan, ilyen?
Ha a tegnap, a ma és a holnap,
Nem egy szó csak, ami után pont van,
Ha beszélnénk a holnapunkról ma,
Nekünk a holnap tegnap szurkolna.”
Azt szeretném, ha mindent meg tudnánk beszélni. Ha nem lennék gyáva és végre hangot adnék érzéseimnek. Ha lenne egyetlen apró jel, hogy végre lépjek, de nem látom. Lehet elvakított a szerelem lehet, én nem veszem észre a jeleket.
Kérlek kérjed…
maradnék ha kérnéd
ha csendesen nézel megértem
szólj szótlanul s tiéd leszek
tombolj, rombolj csak szeress
ennyit kérek semmi mást
vágyom rá, hogy ne álldogálj
tégy valamit végre már;
Írj, Beszélj, Érezz! Ne várakozzál!
Lépj elém s fogadj szívedbe
kis zakatoló zugodban szívesen éldegélek.
Nekem nem kell iphone, converse se update,
műköröm minek jó így természetesen.
Mire van szükségem? Megsúgom neked.
Szeress szerelemmel míg élek…
Halvány mosoly dereng a szám sarkában, leteszem az üres bögrét az asztalra. Kezembe veszem táskámat, még utoljára vissza nézek az kihalt, üres lakásra és nyugtázom magamban.
Majd legközelebb…
Eltelt egy hét, kettő és semmi sem történt az égadta egy világon. Nem kerestél, ahogy én sem téged. Hisz te vagy a hím, ahogy József Attila mondta egykor; „Légy, ami lennél; férfi!” Valamiért én kis naiv, azon maradi nők közé tartozom, akik elvárják és igénylik az udvarlást. Visszatérve az idő múlására…
– Ó, ugyan már, ne aggódj még mindig te vagy a téma. – … a napok előrehaladtával beállt nálam egyfajta vágyakozó várakozás. Tudtam, milyen régóta, hogy mit akarok, mégis türelmet erőltettem magamra, amibe majdnem belepusztultam, legalábbis érzelmileg biztosan. De az élet nem áll meg, végeztem a mindennapi dolgaim, a reggeli rituáléval együtt.
Éppen ilyen semmit mondó napnak indult a múlt csütörtök is. Nem számítottam semmi váratlanra, este elmentem táncra, kikapcsolódás mindenkinek kell. Ezért bólintottam igent a baráti unszolásra, hogy menjünk el kocsmázni. Persze most azt hiheted, hogy gyönyörűen eláztattam magam az este végére. Bánatomban alkohol mámorában úsztam, Dionüszoszi magasságokat megütve. Ki kell, hogy ábrándítsalak, nem ez volt a cél, ahogy a végeredmény sem. Mindenki tudja; Egy sör nem sör, két sör fél sör, négy sör egy sör. Ebben az esetben nem ittam sört, egy feles lecsúszott, még szerencse, hogy nem üt meg ennyi. Nem vagyok alkoholista, de a kocsmai játékokat kedvelem, ezért csocsóztam a többiekkel. A hangulat pazar volt, a nevetéstől folyt a könnyünk. Éppen átadtam a stafétát másnak és a játékot. Mikor megjelent ő. Gyors beszélgetés és bemutatkozás után leültünk beszélgetni egy üres asztalhoz. A társaság kellemesnek bizonyult, mi sem bizonyítja jobban, hogy hajnali fél 6kor vettünk búcsút egymástól. Ennyire volt szükségem a teljes zavarhoz, itt van ő, akinek kellenék és te, akibe szerelmes vagyok.
Ezen elmélkedtem egy kellemes kávézóban, míg barátnőmre vártam. Ilyenek vagyunk mi, ha nem én kések, akkor ő teszi helyettem, aminek köszönhetően apró mosoly bujkál a szám sarkában. Szerencsére vannak olyan dolgok, amik sosem változnak, hiszen mindenki életébe kell egy kis állandóság.
– Hogy szerethetsz olyat, aki sosem volt a tiéd? – kérdezte épp olyan tanácstalanul, mint amilyennek én éreztem magam.
Ez jó kérdés, mégis hogyan? Egyetlen szó nélkül, gondolataimba merülve kevergettem a keserédes fekete folyadékot, majd belekortyoltam. A cappucino-s csésze összekoccan az alátétével, ez a hang is elveszik a semmiben, ahogy én is. Fizetést követően egyetlen nyom marad utánam, a fehér csésze szélén lévő lilás rúzslenyomat.
„A hol nem volt
Elveszíteni
téged úgy, hogy sohase
voltál az enyém.”
Mikor kell feladni valamit? Senki se tudja igazán, hiszen a körülöttem lévőknek más és más tanácsa van. Mikor van értelme még küzdeni? Van-e egyáltalán miért küzdeni? Nem tudhatom. Ilyenkor jönnek azok az agyon rágott, sablonos válaszok, hogy „Hallgass a szívedre! Semmit se tégy meggondolatlanul. Bármi történik, maradj erős!” De ha elhatározom magam és végre döntök, az jó lesz? Ki mondja meg, hogy a cselekedeteim helyesek-e? A keleti bölcsek azt mondják; minden úgy történik, ahogy meg van írva. Valamilyen szinten egyetértek velük, hiszen vannak olyan dolgok, ami ellen semmit sem tehet az ember, olyan mintha eleve el lenne rendelve. Ezek ellenére mégsem érzem helyesnek ezt a választ, valami megfoghatatlan, amit nem lehet kimondani, hiányzik belőle. Lehetséges, hogy ez egy hatalmas kérdőjel marad számomra.
