Amikor esik
rád gondolok.
Nyugtalan állapot.
Szüntelen vagy akár a metronom.
Kellesz is meg nem is.
Felsejlik a múlt, apró részecskék
utálnom kellene minden cseppjét.
De szeretem, ahogy téged is.
Emlékszem vizes lett
a cipőm meg úgy mindenem.
Hosszúra nyújtott csókok, ölelések.
Egymásba kapaszkodtunk szüntelen
mindketten tudtuk, ez a búcsú.
Az utolsó esténk kettesben.
kéz a kézben s elválik az út
De nem! Nem akartuk felfogni.
Úgy szorítottál a takaró alatt
fulladtam, fojtogattak a kezeid
mégis biztonságban éreztem magam
illatod orromba mászott boldogan.
Nem aludtam aznap éjjel
túlságosan fájt az elvesztésed.
Mégis reggel mosolyogva ébredtem
csókod kívánt jó reggelt.
Még egyszer utoljára
végig futottam a vonalakon,
szabálytalan minden tetoválásod.
Pillantásod beszél, nincs szükség szóra.
Megvolt az első-utolsó menet
még egy kis szeretetlöket.
Mondtam már imádom a kávéd?
A tiédnél pocsékabbat sosem kóstoltam
a legjobb volt mit valaha kortyoltam.
Elakartam nyújtani a pillanatot.
Tudtad már, két cukorral iszom
néztem ahogy telefonon beszélsz,
öltözöl, végül odaállsz mellém.
Nincs tőled kézzel fogható emlékem.
Csupán egy vállalhatatlan képem.
Legalább együtt vagyunk rajta,
mosolygunk a kamerába
mintha olyan boldogok lennénk.
Percekkel később az utcán álltunk,
hosszas csókokkal búcsúzunk.
Az emlékek eleven erdejében
elvesztem oly nagyon régen.
Motoszkál bennem a gondolat.
Elfeledtelek s ím itt vagy újra.
Elevenen élsz bennem,
akár egy levegővétel,
egy szívdobbanás közti szünet.
S tudjuk az élethez mind elengedhetetlen.
