Táncolok a semmibe, körülöttem üresség legalábbis így érzem. Az igazság viszont az, hogy számtalan ember figyeli minden lépésem, körülöttem táncos társaim. De ez egyáltalán nem érdekel, elvesztem a saját világomban. A zenét hallom, jól betanult koreográfia mentén szárnyalok. Érzem, ahogy lábam feszül a cipőben, az elejében a fém már nem okoz fájdalmat, hisz hozzá szoktam az évek alatt. Tökéletes spiccben pörgöm végig a termet, amit egy santé követ. Gondolkodás nélkül csinálom a formákat, s mire észbe kapok a közönség állva tapsol. Többen virágokat dobálnak a színpadra, míg mi pukedlizünk. Vastapsot követően végre lehull a függöny és mehetünk öltözni. Ez az este is eltelt, bármennyire szeretem a munkám egy idő után fárasztóvá válnak a szokásos darabok, sosincs változás. Mindig ugyanazok; Diótörő, Hattyúktava, Giselle és a Tűzmadár. Valami újra vágyom… Hatalmas sóhaj hagyja el ajkaimat, tüllruhámat szekrénybe akasztom. S eszembe jut mekkora lelkesedéssel próbáltam fel először, mintha rám öntötték volna. De ennek öt éve már, s a tűz elmúlt.
– Semmi sem a régi – suttogom magam elé meredve. Köntösbe bújtatom fáradt, kimerült testem, ledőlök a székbe. Egy percre elmélázok, majd összeszedve maradék erőmet lemosom a festéket arcomról. Tükörből egy másik nő mered rám, kit nem ismerek. Minden este elámulok a változáson s felteszem a kérdést magamnak. “Mikor lettem ilyen?” Persze a kérdésre sosem jön válasz, csak életunt tekintet. Mindig azt érzem, hogy létezem s nem élek igazán. A mindennapjaim unalmasak; próbák, előadások, főzés, bevásárlás és alvás. A léthez szükséges dolgokat elvégzem, de mást nem. Nem tudom megmondani mikor szórakoztam utoljára vagy kapcsolódtam ki barátokkal, inkább mindig találok valami szánalmas kifogást. Így váltam 27 évesen semmivé, egy magának való mizantróppá. Ez mind miatta van, amióta ő elment s magamra hagyott egy évvel ezelőtt. Azóta a szívem megsemmisült, lelkem darabokra tört, s a szilánkjain piruettezek egyfolytában megállás nélkül.
– Bárcsak… – ejtem ki halkan a szavakat, miközben a tükör szélére tűzött képet nézem. Megrázom fejem, mintha ezzel kitörölhetném az emlékét is, letörlöm arcomon végig folyó könnyeket. Újra elhitetem magammal, hogy erős vagyok és mindent túl élek… Ha az életem munkája, a balett nem tett tönkre 15 év alatt, akkor ezen is túl fogok jutni. Nem véletlen, hogy 5 éve vagyok a Társulat szemefénye, a primadonna. Megküzdtem a sikerért. Gondolataimba merülve idéztem fel azt a fiatal lányt, aki ijedten mutatta be a koreográfiáját a rendező, igazgató, koreográfus hármasa előtt. Fehér ruhám a térdemet is eltakarta, cipőim csillogtak a fényben, két barátnőm mellettem állt. A merengésből egy határozott kopogtatás zökkentett ki, mielőtt bármit is mondhatnék az ajtó nyílik. A látványtól ledermedek, teljesen elámulok, szemeimbe könnyek gyűlnek s csillognak egyszerre. A férfi mosolygós arccal, levegő után kapkod, látom, ahogy mellkasa gyorsan fel-le emelkedik. Fekete öltönyt visel, kék inggel lezseren nyakkendő nélkül, ahogy mindig. Ruhája színe kiemeli villanó zöld szemeit, miből bánatot és elkeseredést olvasok ki. Idegesen barna hajába túr, miközben az asztalra helyezi a gyönyörű liliomcsokrot. “Azt hittem elfelejtette mi a kedvencem ennyi idő alatt…” Kínjában felnevet keserédesen.
– Bocsánat a késésért – átszeli a kettőnk közt lévő távot s csókban forrunk össze.
