"Kiábrándít, hogy elhiszed, hogy elhiszem a mesédet. De a tiédnek most vége! Inkább megírom az enyémet…"
Furcsa fekete pár
Hozzád fűz megannyi szép emlék
Miket oly hidegen szét téptél…
Könnyeden, észre sem vetted mit tettél.
Még most sem érted igazán mi történt…
De én tudom, sajnálom.
Szeretlek s mindig szeretni fogom…
Azt ki egykoron voltál,
Érte epekedek még most is ám
Szüntelenül várok, hátha jön a reménysugár…
Hiszem ránk talál még a boldogság!
Együtt lesz ez? Nem tudhatom.
Nem és nem, jövőnk homályos.
Táncba kezdünk akár a boldog mátka párok
Vajon mi leszünk a fekete páros?
Múló szeszély, semmi más
Végre vége van, látom a fényt, melegsége körül ölel, boldogság és harmónia telepedik lelkemre…
Piruettezek a sötétben, körbe-körbe akár egy balerina. Látom a csillagokat, bennem fáradt a mechanikusnak tűnő szív, dobog, míg a dal eltűnik. Legalábbis, így tűnik minden nap, ahogy telnek az órák szüntelenül. Arra lettem figyelmes valaki fényt csinált! A belső félelem jéggé dermeszt, lüktető szívem megfagy.
„ – Valaki éreztesse velem, hogy élek és törjön darabokra!
Úgyhogy vágjatok meg a vonal mentén.”
Szédülten, végtelen pörögni egyre csak megállás nélkül.
„ – Valaki éreztesse velem, hogy élek és törjön darabokra! „
Az óra egyfolytában ketyeg, mutatók járnak körös-körül, ahogy az én pergő lelkem, magányosan egyedül eltűnök végleg. Ha az órák szerkezete beszélni tudna, nem lennék ilyen magányos. Minden mágnest és rugót elégetünk és csigavonalban belecsavarodunk az ismeretlenbe. Füst ölel körül mindenhol, a tűz lángjai felcsapnak, egyre csak égetnek és át ölelnek. Ha eltöröm az üveget repülnöm kell, nincs senki, hogy elkapjon ha elmerülök… Félek változni, a napok mind ugyanolyanok.
„ A világ is pörög, de csak akkor, ha esik az eső. „
Nincs senki, hogy elkapjon ha elmerülök a sötétben. Félek változni a napok mind ugyanolyanok.
„ A világ pörög, de csak akkor, ha esik az eső. Egyedül csak akkor… „
„- Törj darabokra! „
„ – Valaki éreztesse velem, hogy élek és törjön darabokra! „
Az eső szemerkél kint, s az üvegen kopog, végtelen melankólia. Piruettezek a sötétben, míg a monoton zene eltűnik. Bőrömet simogatja a meleg, húsomat nyaldossa az égető tűz, lángoszlopok ölelnek körül. A félelem megfagyaszt, sikítani sem tudok, torkomat marja a füst. Hallom a zúgást, látom forog a föld velem együtt, de egyre halkabb, végül elnémul minden.
Zenélő eső, talpam súrlódása a padlón, mechanikus óra és dermedt szív…
Most egy amolyan “egyperces” novellát hoztam, amit a napokban írtam. Egy kis kedvcsinálónak itt van mellé a szám, aminek van egy kis köze a szösszenethez: