Hónap: 2016 december

Az ember élete telis-tele van váratlan fordulatokkal, s mikor a legkevésbé számítana rá, akkor jön egy apró változás. Azt hittem ilyen csak a mesékben létezik, de ahogy minden ember én is tévedhetek.

A napi rutin szerint éltem, korán keltem, dolgoztam, fáradtan hazaértem az egyszemélyes kis kuckómba, majd tovább dolgoztam otthon egy forró bögre tea mellett. Mindenem megvolt, ami egy sablonos élethez szükségeltetett, jól fizető munkahely, egy évben kétszer látott család, hamis barátok és egyszer a héten egy randevú ismeretlen férfiakkal, bár ezek inkább egyéjszakás kalandok. Bár ezek, akkor még fel sem tűntek, hiszen én is tucatként léteztem. A csillogó ruhák, platform tűsarkúk és a mindennapos rohanás közepette szemellenzős módszert használtam. Így visszagondolva pár nap távlatából már tudom abban az életben sosem voltam teljesen önmagam, egy feneketlen gödör mélyen volt az igazi én. December 23-án egy előkellő művet akartam értékesíteni, régi antik tükröt, amiről még csak feljegyzéseket olvastam, magát a kompozíciót nem szemlélhettem meg. Fél órával a vásárlók előtt érkeztem, lehúztam a tárgyat takaró ponyvát, így megtekinthettem a remekművet. Egy klasszicista fehérarany színű keret, melynek oldalán angyalok díszes serege harcol, alul és felül két hosszú toll, amelynek közepében egy-egy hópehely csillogott, kristályokkal kirakva. Teljesen elvarázsolt a külső, mikor a tükörbe néztem magamat láttam. De nem azt a munkamániás, megszállott robot libát, aki akkor voltam, hanem egy érzelmekben gazdag, életvidám nőt, aki első ránézésre a pontos másomként tetszelgett, ezzel szemben a stílusunk teljesen eltért. Míg én szürke blézerben, hozzá illő nadrággal, kivágott fehérblúzzal, kontyba felkötött hajjal, rikító sminkkel és egyszerű kistáskával álltam, addig ő világoskék hosszú ujjas ruhát viselt, hosszú hidrogénszőke hullámos haját kiengedve hordta. Kezét felemelte, tenyerét a tükörre helyezte, utánozva őt én is így tettem, mire a helyiség forogni kezdett körülöttem, ijedten lehunytam szemeimet, fogaimat cikorgatva imádkoztam valamihez, aminek a létezésében sem hittem. Mikor abbamaradt az emélygés felnyitottam szemhéjaimat, egy számomra ismeretlen helyen álltam egy  szál fehér rövid hálóruhának tűnő anyagban, körülöttem mindent betemetett a hó. Hűvös szél hajamba kapott, ezzel kibontva erős kontyom, a jeges fuvallat és lenge ruházat ellenére egyáltalán nem fáztam. Körbe pillantottam, mire a szemem megakadt egy korombeli nagyjából 25 éves férfin, egy bottal játszott, hasonló semmitmondó ruházatban. Elindult a messzeségbe, annélkül, hogy szóba elegyedett volna velem, gyors tempót diktált, mintha lábai helyett valami más vinné előre.

– Kérlek várj! – kiáltottam utána, kezem felé nyújtva. Ujjaim végéből jéghez hasonló nyalábok csaptak ki, egyenesen a férfiút vették célba. De mielőtt sikeresen lefagyasztottam volna, egy félfordulatot téve, botját forgatva eltérítette a csapásomat. Teljesen ledöbbentem, ijedség fogott el. Összegörnyedtem, a sírás kerülgetett, fejemet rázva próbáltam választ találni kérdéseimre. Hogyan kerültem ide? Mi lett belőlem? Miért nem fázom? Miért tudok jéget lövellni a kezemmel?

– Üdvözlöm, kisasszony! Segíthetek? – kérdezte az idegen, felém nyújtva karját, hogy felsegítsen.

– He-hell-hello! – hebegtem, fülem mögé tűrve egy szemembe lógó tincset. Közben elfogadtam a segítségét, ő egy jólirányzott mozdulattal felhúzott, képtelen voltam megtartani magam, így mellkasának dőltem. Erős karjával derekamnál tartva fogott, mélyen világoskék szemeimbe nézett, megvillantva vakító fogait.

– Sosem gondoltam volna, hogy épp a régen keresett hercegnőbe fogok botlani – kissé eltávolodott tőlem, úgy mért végig, tetőtől-talpig, mire még vörösebbé vált az arcom. Végül a mondandója lényege is elmémbe szivárgott arcán kívül.

– Hercegnő? Nem vagyok én az! – ellöktem magamtól zavarodottan, mire tenyeremből hópelyhek milliója szállt fel.

– Kérlek nyugodj meg! Sajnálom kezdjük újra! – kezét az enyémre helyezte, mire a hóeseés abba maradt. Remegésem, ijedségem és minden egyéb rossz érzésem teljesen elmúlt.

– Mégis hogyan? – kérdeztem a kezemre célozva, amit még mindig fogott.

– A nevem Jack és mindent elmondok apránként, de most velem kell jönnöd. Sokan várnak rád!

– Elsa vagyok, de nem megyek veled sehova. Haza akarok menni most azonnal! – elrántottam kezem, mire hóvihar kerekedett körülöttünk egy szempillantás alatt. Félelem kerített hatalmába, minek hatására összekulcsoltam kezeit az enyémmel és közelebb léptem hozzá.

– Látod, megbízhatsz bennem! – suttogta gyengéden a hajamba. Azt vettem észre elmúlt a tomboló vihar és újra közel kerültem ehhez az idegenhez. Egy apró bólintást követően hópelyhek kavarogtak körülöttünk, apránként beterítettek, majd egy újabb helyre repítettek minket.

December 23. az a nap, amikor kiderült, hogy egy másik világ szülöttje vagyok, akit elküldtek egy másik univerzumba, egy hatalmas háború elől, ami az országot fenyegette. De végre visszatértem, így eltávolíthatják az én segítségemmel a gonoszt. Vagyis állítólag az én feladatom lenne helyre állítani a békét és leszámolni az örökös faggyal, amit a boszorkány hozott rájuk. Miután ezzel az egész mondával sokkoltak közölték azt is, hogy az a Jack nevű figura a vőlegényem, akivel születésemkor jegyeztek el. Köszönöm, de ebből nem kérek. A sokkot követően kaptam egy szobát, ahol kipihenhetem a fáradalmas utat és rendezhetem a kavargó gondolataimat. Egy gyors fürdést követően hamar álomra hajtottam a fejem és reménykedtem benne, hogy ez az egész csak egy délibáb.

Reggel apró motoszkálásra ébredtem, majd egy kéz simogatását éreztem a hajamon és arcomon. Szemeimet résnyire kinyitva egy csillogó kék szempárral találkoztam, teljesen kinyitva tekintetem már azt a kaján vigyorát is megláttam. Újra méregetett, miközben fedetlen, takaró nélküli testem és kócos hajam vizslatta.

– Még sosem láttál fáradt, évakosztümös nőt korán reggel? – kérdeztem felülve az ágyban.

– Gyönöyrű vagy – leült az ágyam szélére, miközben mélyen szemeimbe nézett. Rák vörössé váltam, lassan közeledett hozzám, egy pillanatra lehunytam szemhéjam, de mielőtt megtettük volna megszólalt az agyamban lévő vészcsengő. Ellöktem és egy jólirányzott mozdulattal felképeltem.

– Kifelé innen! – emeltem fel a hangom, ujjammal az ajtó felé mutogattam. Fél óra elteltével felöltözve léptem ki az ajtón, mire egy ajándékkal a kezében fogadott a zaklatóm, mire kérdőn felemeltem az egyik szemöldököm.

– Boldog karácsonyt! – kezembe nyomta a kis csomagot. Karácsony van, december 24. mégsem töltöm ezt a családommal, sem a barátaimmal. Hiányzik az életem, a házam, minden, ami eddig megvolt.

– Kösz! – széttéptem a szép csomagolást, leszedtem a doboz tetejét, mire elállt a szavam és kikerekedtek a szemeim. Egy gyönyörű hópehely alakú medál volt benne, hozzá tartozó lánccal.

– Köszönöm! – nyakába ugrottam, amivel sikeresen ledöntöttem a lábáról. A hirtelen ért boldogság hevében ajkaimat az övére tapasztottam. Ujjait egyből a hajamba túrta, szabad kezével derekamnál tartott szorosan, egy pillanatra sem engedett el. Közben körülöttem megszűnt a külvilág, eltűnt az idő és csak ő létezett számomra, mást nem láttam, éreztem. Percekkel később távolodtunk el egymástól, hogy levegőhöz jussunk.

– Ez meg mi volt? – kérdeztem levegő után kapkodva, miközben apránként felkeltem róla.

– Egy, egyszerű csók. Tudod, amikor két száj összeér, valahogy így – újabb apró csókot kaptam tőle.

Megrázva a fejem egy szó nélkül felkeltem róla, a könyvtárba mentem, hogy mindent megtudjak a múltamról, jelenemről és az erőmről. Órák óta olvasgattam, mikor megjelent egy apró hópehely a könyvem felett, amihez hozzáértem, mire megjelent egy apró pergamen, rajta dőlt betűkkel pár sor.

Izgatottan vártam az estét, alig bírtam oda figyelni a mondára, ami elvileg a jövőmről szólt volna. Egy órával az esti mulatság előtt a szobámban tobzódtam, egy szál törölközőben, mikor kinyitottam az új szekrényemet kinyitva megláttam, azt a gyönyörű ruhakölteményt. Lekaptam magamról a felesleges szövetet, felkaptam a fehérneműm. Arra nagy nehezen, kellő segítséggel felhúztam az alsószoknyát, végül a selyem anygú fehér szoknyát, az ahhoz tartozó fűzős felsőt rám paszírozták. Minden előnyös idomomat kiemelte, míg a hibáimat elrejtette, lábamat fehér kristályos magas sarkú cipőbe bújtattam.  Miután megcsinálták a frizurámat, nyakamba kötöttem az új ékszerem. Pontban 7 órakor  kopogást hallottam az ajtóban, pár kopogást követően kinyitottam és szembe találkoztam a táncpertneremmmel. Akinek az öltözéke ponosan illet az enyémhez, végignézve rajta egy érdekes érzés fogott el a mellkasom közepén és a gyomromban. Mintha a szívem megdobbant volna, közben a hasamban pillangók repdestek. Ahogy a filmekben szokott lenni, sosem tudtam, hogy ilyen érzelmeket tudok produkálni, hiszen a szívem jeges. Kéz a kézben a táncparkettre vonultunk, ahol az egész ország csak ránk várt. Miénk volt az első tánc, ahogy azt a törvények előírták, a tér közepére kísért. Lágy zene csendült fel, mi pedig andalító keringőbe kezdtünk, egymás szemében elveszve hagytuk, a dallam vezessen. Miután eltáncoltuk a hagyományos kezdést, elvegyültünk a tömegben.

– Öröm volt önnel táncolni kisasszony! – adott egy puszit az arcomra, meghajolt, majd tovább akart állni, de vissza húztam a ruhája ujjánál fogva.

– Maradj kérlek, veled akarom áttáncolni az egész estét. Csak benned bízhatok! – kérleltem mindent bevetve, kiskutya szemekkel, nagyokat pislogtam rá. Az egész estét végig táncoltuk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat együtt, mint a szerelmes párok, akik egy percre sem képesek elszakadni egymástól. Ilyen jól nagyon rég nem éreztem magam, felszabadultnak, igazán önmagamnak éreztem magam, mintha egy jégcsap olvadt volna le szívemről. Bennt a teremben elkezdett szállingózni a hó, míg kinnt valami varázslatos dolog történt. Az este befejeztével fáradtan Jackbe karolva mentem a szobámba, partnerembe karolva.

– Az este remek volt, köszönöm neked!

– Nincs mit, most megyek is – elengedte a karom, végigsimított az arcomon – Jó éjt!

– Várj! – megfogtam a karjánál fogva és megcsókoltam.
A kellemesen eltöltött éjszaka után késő reggel ébredten, fejem alatt egy ütemes mellkas lélegzését éreztem, közben heves szívdobogás töltötte ki hallójáratom. Mély sóhajtás hagyta el ajkam, fáradt pilláimat kinyitva két kék szempárral akadt össze tekintetem. Szám sarka felfelé ívelt, egy reggeli csókkal üdvözöltük egymást.
– Jó reggelt csipkerózsika! – kuncogott, közelebb húzva magához a derekamnál fogva. Teljes testemmel hozzápréselődtem, de most az egyszer nem bántam.
– Még mindig csak álmodom? – suttogtam ajkai közé, karjaimat nyakán pihentettem, úgy öleltem.
– Már ébren vagy, éppen ezért sajnálom! – hangja teljesen megváltozott, hűvösen elhúzódott tőlem.
– Mit? – kérdeztem, de már késő volt, abban a pillanatban megéreztem a szúrós tárgyat, ahogy kíméletlenül a gyomromba ékelődik. Ellöktem a közelemből a férfit, kezemet egyből a sebre szorítottam, próbáltam felkelni, de csak ülni tudtam.
– Miért? – kérdeztem elhalóan. Egy szempillantás alatt minden darabjaira hullott körülöttem, mélységes fájdalmat éreztem fizikailag, míg lelkembe tátongó űr keletkezett. Azt hittem ez a karácsony lesz életem legszebb napja, de a legborzastóbbá változott.
– Mert ez volt a sorsunk drágaságom! Hamis iratokkal tömtük tele a fejed, hogy elhidd te fogod megmenteni a világunk és így a bizalmadba tudjak férkőzni – miközben beszélt mellém ült az ágyban, ujjai a torkomat szorították, hogy kiáltani se tudjak segítségért – Itt a mágia világában meg kellett, hogy öljelek. Te vagy a gonosz boszorkány!
Valahonnan messziről hallottam az utolsó szavait, szemeim előtt minden elsötétült. Úgy éreztem zuhanok lefelé a nagy semmibe, ahol nem vár más, csak a sötétség. Sikítva, zihálva levegőért, csatak vizesen ébredtem, szemeim egyből tágra nyitottam. Minden eszembe jutott, amit olyan valóságosnak éreztem nem régiben, ruhámat feltűrtem és egy sebet kerestem has tájékon, de csak egy apró forradás éktelenkedett rajta, amit kiskoromban szereztem.
– Csak egy álom volt – suttogtam saját magamnak, nyugodtabban véve a levegőt. Telefonom kijelzőjére pillantva megláttam az emlékeztetőt, mellette az időt és a dátumot. “Tegnapi megbeszélés elhalasztva: reggel 8:00, December 24.”  Még a megbeszélés sem zajlott le a tükörért, de sietnem kell, ha nem akarok elkésni. Gyorsan felöltöztem egy számomra kedves fehér ruhába, hajamat lófarokba kötve a szükséges iratottal elindultam a helyre, ahol a tárgyat őrizték. Elkéstem, így alig maradt időm szemrevéletezni a művet, de nem is kellett, hiszen pontosan ugyan úgy nézett ki, mint álmomban. Sóhaj hagyta el ajkamat, mire határozott léptek zajára lettem figyelmes.
– Jó napot uram! – mosollyal az arcomon fordultam meg, de az egyből le is hervadt róla.
– Kisasszony! – megállt előttem, úriember módjára apró meghajlással kézcsókot adott
– Ez nem lehet igaz – a fejemet ráztam, nem akartam hinni a szememnek.
– Ahogy mondtam, sajnálom! Nem volt más választásom, de itt biztonságban vagyunk, mágiamentesen. Bízz bennem, kérlek – vigyorgott rám, mire szívem erős zakatolásba kezdett. Képtelen voltam neki ellenállni, csak egy szavába került és feltétel nélkül megbíztam benne újra.
– Jack, te idióta! – előbb egy határozott mozdulattal felképeltem.
– Ezt megérdemeltem, de veled akartam lenni, amióta megláttalak. Beléd szerettem Elsa!
– Én is szeretlek – a tarkójánál fogva magamhoz húztam és keményen megcsókoltam, mire nem maradt el a válasza. Mégiscsak megtörtént velem a karácsonyi csoda.