“Lehetett volna
nehezebb is De kétszer
hal volna bele”[1]
Azt szokták mondani a szomorú, elkeseredett emberek, hogy azért alszanak olyan sokat, mert az álmaik sokkal szebbek mint a valóság. De mi van akkor, ha egyik rosszabb mint a másik? Az álmaink nem olyanok, mint a mesék, amikben ránk talál a szőke herceg vagy minden tökéletes, szivárványok futnak át az égen és egyszarvú háton lovagolunk. Hát persze! Ez a legtermészetesebb dolog a világon! Fogalmam sincs ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta, de biztos vagyok benne, hogy sosem voltak rémálmai, ahogy nekem. Olyanok, amelyek annyira valóságosnak tűnnek, mintha minden egyes rohadt percüket át kellett volna élnem. Minden este rettegek az elalvástól, nehogy oda kerüljek, abba a világba, ami maga a pokol számomra. Az egyetlen apró menekvésem az éjjelente mellettem fekvő férfi, aki magához ölel, így biztonságban érzem magam az ő karjai között. Azt hiszem sosem mondtam neki, hogy szeretem, de nem is volt szüksége szavakra annélkül is tökéletesen tisztában volt vele, egyszerűen tudta. És ha zihálva ébredek egyből megnyugtat, hogy itt van, ő hús vér és lélegző lény és nincs semmi baj. Azt ígérte mindig meg fog védeni és itt lesz nekem bármi is történjék. Így egy hatalmas levegővételel adom meg magam a fáradtságnak, ami szemeimet lehunyva a sötétségbe vezet. Szemhéjaimat felnyitom és ott találom magam, ahol mindig egy kopár vidéken, amit por és hamu lep be. Zöldellő lombok helyett kitört fákat látok jobbról, mintha egy villám futott volna keresztül rajta, de már jól tudom, hogy nem az volt, hanem valami sokkal rosszabb. Az égbolt kékjét még sosem láthattam, olyan mintha mindig naplemente lenne, de látóhatáron a napot sem látni semerre. Földöntúli zenét hallok valahonnan, ezt a dallamot nem ismerem, így a hang irányába indulok északnak, hátha végre megtalálhatom a kiutat. Minden egyes lépésem követi a zene ritmusát, érzem, hogy valami meg fog változni végre. Az időérzékem réges-régen elvesztettem, így nem tudhatom milyen régóta menetelek a hang irányába, ami olybá tűnik végtelen szimfónia. Az eddigi rossz érzésem elfelejtette velem ez az új fejlemény, kezdtem élvezni a kirándulást, sőt a kíváncsiságom hajtott előbbre folyamatosan. Egy fekete, ódon kastélyba botlottam, minek csúcsai oly magasra törek, hogy nem láthattam a végüket. Megrettentem tőle egyetlen pillanatra, de a félelmemnél erősebb volt a tudásszomjam, így a kapuhoz sétáltam. Hatalmas fa ajtóban toporogtam, melynek kopogtatója egy sárkány fejet szimbolizált, megkocogtattam, mire a kétszárnyú ajtó sikítva kinyílt. A vár belülről még sötétebb volt, mint kívül egy fáklya vagy mécses sem világított, ami menedékül szolgált volna. Két lépést tettem befelé hátha megpillantok valakit, mire az ajtók becsukódtak mögöttem megfosztva a maradék fénytől is. A kilincs után tapogatóztam, éppen a markomban tarottam a menekülési útvonalam első lépcsőjét, mikor a semmiből nyálkás fekete csápok ragadták meg végtagjaimat. Mielőtt felsikíthattam volna ijedtemben egy nyúlós valami a számat is befogta, így hurcoltak magukkal a lények. Könnyeim folytak végig az arcomon, hiába ráncigáltam kezeimet, nem engedtek a csápok, mindél jobban ellenkeztem ők szorosabban fogtak, ezzel vérvörös foltokat hagyva a testem nagy részén. A feketeség elengedett, helyette erős láncok tarották fogva csuklóimat, bokáimat, kérdésre nyitottam számat, mikor valaki fényt gyújtott. Egy reflektort, egyenesen a szemeimbe, aminek köszönhetően elhomályosult a látásom. Hiába szorítottam össze szemeimet az sem segített, a retinám nem tudta magát ilyen hamar helyretenni, a fénybe sötétség kúszott eg alak formájában. Nem tudtam kivenni az arcát, de tudom, hogy egy férfi volt, kinek a kezében megjelent egy penge. Hirtelen minden eltűnt előlem, messziről sikoltást hallottam, mire kinyíltak szemeim. Ekkor döbbentem rá, hogy én sikítok, remegve ültem fel az ágyban, kiabálást abba hagyva sírógörcsben törtem ki, mire két erős kéz karolt át.
– Sss, nincs semmi baj. Biztonságban vagy drága, itt vagyok – hallottam kellemes hangját, majd a fekete hajamba puszilt. Ringatott, akár egy kisgyereket az anyukája, míg el nem múlt a remegésem. Akkor maga felé fordított és az ölébe ültetett. Felemelte fejem, hogy kisírt kékszemeimbe tudjon nézni, halványan mosolygott, miközben letörölte a könnyeimet.
– Nem szeretlek sírni látni, a mosoly sokkal jobban áll. Segítek neked ezt elfelejteni Kath – mondta, majd nyakamat hintette be apró puszikkal, hogy elterelje a gondolataimat, míg én önkéntelen szőkés-barna hajába túrtam. Ajkai hamar megtalálták az enyémet, csókban forrtak össze, megszűnt körülöttük a külvilág. Levegő után kapkodva váltunk el egymástól, éppen csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Láttam zöld tekintetében azt a temérdek szeretetet, törődést és valami megfoghatatlan fájdalmat, amit sosem értettem. Nem volt időm ezen gondolkodni fenekemnél fogva megemelt, hogy lejebb tudja csúsztatni a pizsoma nadrágját, segítség képpen megtartottam magamat, hogy mindkét kezét használni tudja. Nekem könnyebb dolgom volt, hiszen az ő vékony sötétkék pulcsiját viseltem hálóruhaként, még csak le sem kellett vennünk. Órakon keresztül élveztük egymás társaságát, semmi sem számított, csak az, hogy jól érezzük magunkat. Át adtuk magunkat a testek vágyának, mik hevesen forrtak össze olyannyira, hogy nem tudtuk megmondani hol kezdődött ő és hol fejeződtem be én. Összekapcsolódtunk, ketten voltunk, de egyek azokban a könnyed, felszabadult pillanatokban.
Este nyolckor még megiszok egy kávét, hogy a lehető legtovább fenn tudjak maradni. Ahogy mindig most is elfoglalom magam, a gépemen nézegetek előbb képeket, majd miután meguntam azokat írni kezdek. Összefüggéstelen sorokat, amik remélem egyszer értelmet nyernek majd és összeállnak egyetlen egésszé. Inkább mondanám feljegyzéseknek, hogy megérthessem az álmaimat. Órákkal később a szemem fájni kezd a monitor monoton fényétől, így a hajnali órakban megadom magam a rám nehezedő fáradtságnak, ami abba a világba ráncigál. Fogalmam sincs mikor nyomott el a buzgóság, ahogy arról sem miként kerültem az ágyba. Szemeimet kinyitva a puszta helyett a kastély kapujában voltam, meg akartam fordulni és menekülni onnan, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Fülembe mászott újra a halál melódiája, ami olyan cselekedetekre vett rá, amit egyetlen porcikám sem akart. Az ajtón kopognom sem kellett, kinyílt előttem, mintha már vártak volna rám. A nyálkák most nem tapadtak, csupán tereltek az általuk megfelelőnek talált irányba, oda ahonnan fény szűrődött ki. Megint abban a szobában voltam, önszántamból ültem le a székbe. Tudnom kellett ki az a férfi, akinek a körvonalát láttam legutóbb. Lépteket hallottam a hátam mögül, majd egy érdes kéz oldalra simította a hajamat, hogy a fülemhez férhessen.
– Ne aggódj drága, itt vagyok – suttogta a fülembe a világ legkedvesebb embere. Szívem hevesebb ütemre váltott, éppen reményekkel telve kérdezni akartam tőle. Ugye te vagy az? Megmenteni jöttél igaz? Elviszel erről a borzalmas helyről? De mielőtt bármelyik kérdésemet is feltehettem volna éles fájdalmat éreztem a nyakamon. Egyetlen vágással felszántotta a torkomat. Szemeim kipattantak, hirtelen tértem vissza a rideg valóságba. A takarómat szorongattam, kezeim elfehéredtek az erőlködéstől. Hangtalan sírok, könnyeim folynak szakadatlan.
Az ágy másik fele üresen árválkodott, hetek óta így van. Nincs itt a megmentőm, kinek a karjaiban békére lelhetek.
Elhagyott.
S a szívem belehalt… Végleg.
[1] Zalán Tibor: és néhány haiku 2005, 32