“Fehér pókhálót
sző fekete menyasszony
Könnyekre vadász”[1]
Gyönyörű reggel virradt Aingeal vidáman nyitotta ki szemeit, üdének és frissnek érezte magát. Másképp nem is lehetne, hiszen hosszú élvezetes éjszakát tudhat maga mögött. Vékony leplet fedetlen teste elé fogja szemérmesen, ahogy kikel az ágyból, hosszú vörös haja a hátára omlik. Egy pillnatra hátra tekint, végigméri tegnap esti “szerelmét”, sóhaj hagyja el ajkát. Ez jelezte unalmát, és továbblépett a férfin, már nem látta benne az esti varázst. Megkapta, amit akart, már nem érdekelte, csak egy üres bábot szemlélt, kiben nincs csodákat ígérő parázs. Könnyeden elhelyezkedik asztali tükre előtt, elkezd fésülködni. Halkan dudorászik egy kedves kis dalt, mit még anyjától tanult kislány korában. De annak már jó ideje, azóta édesanyja már földben nyugszik, ahogy apja is, akinek a vagyonát köszönheti. Szegény anyja jobb is, hogy nem érhette meg ezt, hogy drága egyetlen lányából mi lett. Kit annó hatalmas gonddal, szeretettel tanított az élet nagy dolgaira és a szeretet erejére. Láthatta szülei milyen nagy szeretettel vannak egymás iránt, olykor a tekintetük találkozott máskor csak egymásra mosolyogtak. Nagy boldogságban és tiszteletben éltek, így éltek szolgákkal körül véve magukat. Sokszor hallotta szülei szerelmi történetét, ami számára mesébe illő volt, mindig abban reménykedett, hogy egyszer ő is találkozik a másik felével, ki bármit megtesz érte. Persze ez csupán egy gyermekded álommá korcsosult az évek alatt. Egyetlen egyszer talán szeretett, igazán és bolondulásig. Arcvonásai érzelemmentesek, hideg procelán akár a frissen esett hó, éppen ilyen jeges a szíve is. Gondolataiból egy mély torokból jövő morgás szaktja ki, majd motoszkálás és az ágy recsegése hallatszik. A tükrön keresztül szemléli az áldozatát, aki legszebb álmaiból ébredt percekkel ezelőtt, ülőhelyzetben dörzsöli fáradt arcát. Szeméből mindent kitörölve mered a nőre, ajkai kaján vigyorra húzódnak.
– Jó reggelt gyönyörűség – szólal meg mézédesen reggeli ágytorna reményében, közben felkel eddigi fekvőhelyéről.
– Csakhogy magadhoz tértél! Most mehetsz is – mondja közben felé fordul és ujjával az ajtóra mutat. Hangja hűvös és kemény, miközben felkel a kezében szorongatva a lepedő sarkát. Szólásra nyitja a száját a meglepődött férfi, de mielőtt bármit is mondhatna megelőzik.
– Takarodj innét most rögtön! – emelte fel a hangját, majd kinyitja az ajtót neki. Látja ahogy a férfi ajka egyetlen vonallá préselődik, szemei előbb elkeredednek a sokktól, végül összeszűkülnek valami megfoghatatlan érzelem fut végig arcán. Az illető elkeseredetten, sértetten távozik, porig alázták a büszkeségét, hiszen az éjjel szerelmet vallott és megkérte szíve hölgye kezét. De becsapták és elhitették vele, hogy ugyanazt érzi. Diadalittas vigyort mereszt a nő, miközben becsapja a csalódott előtt az ajtót. A férfi heteken keresztül udvarolt a fiatal nőnek, aki szívesen vett minden bókot és ajándékot, de szerelem helytt csak hazug szavakat kapott, akit az előbb olyan csúnyán kidobott és ezzel tönkre tett. A nőszemély repdesett akár a lepke, virágról-virágra, egy cseppnyi megbánás nélkül, hisz akaratlan cselekedett, tudtán kívül. Régen kiüresedett szíve, képtelen volt a szeretetre, így kikellett dobnia a férfiakat, kik könnyeikkel küszködve lépték át a küszöböt. Most, hogy végre elvezheti a magány perceit ledobja magáról a lepedőt, majd csenget a szolgájának, aki percekkel később meg is jelenik a szobában.
– Úrnőm! – hajol meg előtte tisztelettudóan – Miben lehetek a szolgálatodra? – teszi fel a kérdést, mint minden reggel. Ugyanakkor túlságosan régóta szolgálja a nőt, hogy üres kézzel jöjjön hozzá. A szokásos fekete selymes anyag terül szét az alkarjára fektetve.
– A ruhámat Kiera. Ma nem fogadok vendégeket, ha felöltöztettél hozd be a szövőgépet és székem – adja ki a parancsokat. Egy nagy levegőt vesz, miközben szolgája rá igazítja a fűzőt, ami még jobban kiemeli idomait. Az alsó szoknyára simul a felső sötét anyag, ami tökéletesen illeszkedik hozzá. A nap nagy részét készülődéssel töltötte, szépnek kellett lennie ha elakarja nyerni a következő férfi szívet, akinek aztán majd összetörik az ő kezei által. A fagyos teremtés délután leült a szövőszékre és az előtte elterülő fehér anyag szálait rendezgette, majd összefűzte őket. Ugyanazt a dallamot énekelte, amit reggel is, de csendes magányát egy hívatlan vendég zavarta meg, aki hatalmas robajjal tépte fel az ajtót. Más nők szívinfarktust kaptak volna és ijedtükben sikítani kezdtek volna, de ő egyiket sem tette. Mintha mi sem történt volna folytatta a szövést és várt a következő lépésre.
– Aingeal kérlek, ne tedd ezt velem! Bármit megadok neked, amit csak kérsz szerelmem! – esedezett a reggeli férfi, a nő előtt térdre ereszkedett, úgy nézett fel rá – Hiszen tudod a szívem a tiéd.
– Ennél többre nincs is szükségem – ördögi vigyorral az ajkain előre nyúl a férfi mellkasába mélyeszti kezét, ujjaival megmarkolja a még lüktető szívet. Egyetlen határozott mozdulattal kitépi azt, közben a férfi élettelenül terül el a földön összefröcskölve vérrel a fehér szőttest. A fiatal nő feláll, kecsesen, mint egy hattyú, és az asztalához sétál, a friss szerzeményét egy délelőtt előkészített üvegbe teszi, majd aprólékos gonddal rászorítja a fedőt. Ezt követően a polchoz sétál, ahol ehhez hasonló tartályok helyezkednek el, legalább száz darab van már belőlük. Az üvegekben nátronlúg álldogál, amit ő maga kevert ki még hetekkel ezelőtt, a nátronlúgban pedig emberi szívek úszkálnak. Kisebbek, nagyobbak, fiatalak és egészen idősek. De egy valami mindegyikben közös. A tulajdonosuk neki adta.
[1] Zalán Tibor: és néhány haiku 2005, 20