„Majd ne hallgasd el
még láttál törött szárnnyal
arcra borulva”[1]
Az angyalok Isten legtisztább teremtményei, kiket a szeretet erejével formált tökéletessé. A legtöbbjüket különböző feladatokkal bízta meg, miszerint vigyázzák az ő munkáját, annak minden pompájában. Így született meg a természet angyala, vizeké, földé, levegő és tűz őrzője. Ők, ahogy a többiek is harmóniában éltek egymással, mind egy nagy boldog család tükrében tetszelgett. Egymás fivérei és nővérei ők az idők kezdete óta, Isten gyönyörűségesnek teremtette őket és persze nemtelennek. Az emberi képzelet szabhat csak ilyen határokat, hogy éppen milyen nemmel ruházza fel őket. Az Úr csodálatos művét látva szomorúság fogta el, hatalmas úr tátongott fényességében. Hiányérzet mardosta, hiszen megteremtette a földet, benépesítette növényekkel és állatokkal, létrehozta az eget és a mindenséget. Saját képmására megalkotta az első emberpárt, sárból és porból formálta majd lelket lehelt beléjük. Több legenda is kering arról, hogy Éva előtt létezett egy másik asszony kit Lilithnek hívtak, de eme történet szempontjából nem olyan érdekes ez a fejlemény. Éva az oldalborda, Ádám hű társa. Ím be van fejezve a nagy mű, a gép forog s az alkotó pihen.[2] Így szólt régen az egyik nagy magyar. S lám milyen igaza volt, Isten a paradicsomot adta házul az embernek. Az arkangyalok hada dicsőítette az ura teremtményeit, főként a fő művet, az embert. Egyetlen arkot kivéve, ki meg nem érthette mi oly nagyszerű van az emberekben. Hiszen mind csupa csont és bőr, ők csökevényesebbek, mint az angyalok, hisz nincsen szárnyuk mellyel az égbe szökhetnének. Élvezik a halhatatlanság adta előnyöket és még többet annál, a szabad akaratot. Ők maguk dönthetnek sorsuk felől, míg az angyalok bármit tesznek, akkor is Isten szolgálói, bábjai lesznek. Samael arkangyal figyelte az emberpárt, ő is vágyott arra a pluszra, a szabadság adta lehetőségekre. Míg ezen járt folyton mozgó elméje szívét kezdte ellepni a féltékenység. Ezzel egy időben a Mindenható a harmónián dolgozott, de látta nem járhat sikerrel, míg a jónak nincs egy ellentéte. Magához hívatta legkedvesebb angyalát, azt ki ellen mert szegülni neki. Egy hatalmas kéréssel fordult a fényhozóhoz, melyről egyetlen testvérének sem szólhat, cserébe megkapja azt, miről oly nagyon ábrándozott. Az angyal fájó szívvel, de belegyezett az alkuba, szegény mit is tehetett volna, hiszen ő csak egy sakkfigura. Még aznap lázadást szított testvérei között az emberek ellen, de az elvakult hitű katonák nem fogták a pártját. Hosszas viták után megszületett a döntés, miszerint Samael behódol és jó útra tér vagy elbukik. A vereséget nem tűrő angyal harcba szállt fivérei ellen, a legjobb katonákat fegyverezte le sorra. Végül szembe találta magát legkedvesebb öccsével, a sereg vezetőjével.
-Nem akarok harcolni veled – hangzott határozott kijelentése.
– Térj meg Atyánkhoz, valld be bűneidet és esedezz a bocsánatáért, akkor nem kell harcolnunk – válaszolta az öblös bariton.
-Nem tehetem – fejét lehajtotta, hangja mégis erőtől zengett.
-Sajnálom bátyám! – szólt a vezér, szőke fürtjén megcsillant a felkelő nap sugara.
Szélörvény keletkezett, ahogy szárnyaik segítségével egymásnak ugrottak, a fény pengéje csapott össze a tüzes karddal, melyek hangos robajjal csattantak. A két fegyver zöreje töltötte ki a menny feszült csendjét. Egy szúrás, egy hárítás, felemelkedés, védés, ez így ment hosszú időn keresztül, mígnem egyetlen rossza mozdulat. Egy reccsenés, majd a fájdalomtól földre rogyó test. Az erőtől duzzadó jobbos nyakánál fogva szorítja a tehetetlent. Az igazság lángoló kardja lesújtott, mire két fél szárny hullott a porba. Mindketten a hamuvá porladó tollakat figyelte egyetlen különbséggel. A fiatalabbik egyenes háttal, diadalittas ábrázattal és szomorú tekintettel nézett le, míg az idősebbik a földön fekve fájdalomtól eltorzult arccal, szemeiben öröm pislákolt.
– Michael. Majd ne hallgasd el még láttál törött szárnnyal arcra borulva.
Egyetlen bólintást kap válaszul, majd egy finomabb rúgást. Semmit sem érez csak a zuhanást. Elbukott! Mégis mosollyal az arcán zuhan a föld felé, egyetlen gondolattal az elméjében:
„Az Úr terve bevégeztetett…”
[1] Zalán Tibor: és néhány haiku 2005, 15
[2] Utalás Madách Imre: Az ember tragédiája c. színművére