Mottó: “Akarunk dolgokat mélyen a tudatunk és az érzéseink alá rejtve.
Van, amit a lelkünk akar, és az enyémnek te kellesz.”
Sötétség ölelte körül a tájat, éjfél felé járt az idő, mikor havazni kezdett. A hirtelen hideg orkán erejű széllel társulva érkezett, pillanatok alatt fehérbe öltöztette a világot. Minden megfagyott, ilyenkor senki sem jár a természetben, legalábbis nem kellene. Mégis egy nő halad hatalmas léptekkel a hóban, minden egyes alkalommal fél teste elsüllyed. Karjait maga előtt keresztbe fonva próbálja melegíteni kihűlt testét. Szakadt ruhája sem könnyítette meg, így is kilátástalan helyzetét.
– Hi-hideg – suttogja alig hallhatóan, miközben kezével arcába zúduló pelyheket próbálja visszatartani.
Messze távolban meglát egy kis faházat, de már azt sem tudja valóság vagy csak látomás. Ép elméjét már régen elvesztette, erőt véve magán tovább araszolt. Valamiért bízott benne, hogy ez nem csak „délibáb”, szerencséjére elméje most nem csapta be. Minden megmaradt erejét össze kellett szednie, hogy kopogtatni tudjon a fán. Óráknak tűnő idő telt el várakozással, mikor kinyílt az ajtó. A nő fáradtságtól beájult rajta, az erős kezek éppen időben kapták el.
Sötétség ölelt körül, bárhová pillantottam üres feketeség fogadott. Semmit sem éreztem, végre nem fáztam, nem fájtak a lábaim, minden tökéletesnek tűnt. Beleburkolóztam ebbe az édes semmibe. Erőteljes meggyőződésem volt, hogy utolért a vég, eddig bírta esendő testem és megadta magát a csábító halálnak. Nem tudtam mennyi idő telt el, már éppen kényelembe helyeztem magam az új világomban, mikor érezni kezdtem. Melegség fogott el, hallottam a tűz pattogását, kellemes pézsmaillat kúszott az orromba. Pislákoló fény lehunyt szemeimet bántotta, össze szorítottam őket, mire reflexszerűen marokba szorítottam apró tenyereimet. Valami puha, selymes anyag került a kezem közé. A lehető leglassabban felnyitottam szemeimet, pislogtam párat, hogy szokjam a félhomályt. Legnagyobb meglepetésemre egy meleg szobában voltam, óvatosan felültem a fekvőhelyemről. Az előbbi sokkot egy nagyobb követte, elkerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy fedetlen testem szakadt rongyaim sem takarták.
– Végre, csakhogy magához tért, kezdtem aggódni, hogy ki kell mennem sírt ásni – hallottam meg egy mély, rekedtes hangot az ágy széléről.
Valami takaró után akartam kapni, de a levegőt markolásztam, majd magam elé helyeztem kezeimet.
– Maga kicsoda és mit művelt a ruháimmal? – kérdeztem felháborodottan, akvamarin szemeim szikrákat szórtak.
– A megmentője hölgyem és azokat a cafatokat lehetetlen ruhának nevezni – tekintete ide-oda járt arcom és domborodó idomaim között, miket bárhogy akartam takarni nem sikeredett.
– Ne bámuljon már így, inkább adjon valamit! – parancsoltam rá.
Annyira megszoktam otthon a parancsolgatást, hogy nem vettem észre a változást. Azt, hogy régen hátra hagytam mindent, ahogy a helyzetemről is megfeledkeztem. Abban a pillanatban döbbentem rá, mikor vaskos ujjak szorítását éreztem a torkomon. Próbáltam megszorítani az erőtől duzzadó kart, de mind hiába, ezt követően karmolászni kezdtem.
– Ne parancsolgasson itt nekem, megmentettem az életét. Ha olyan kedvem tartotta volna, kint hagyom halálra fagyni. Az adósom, szóval most elmondom mi fog következni – szavai kimértek voltak, tekintélyparancsolóan nézett rám.
Körmeimet húsába mélyesztettem, de ahogy észre vettem meg sem érezte igazán.
– Amint elengedem a csinos kis nyakát bocsánatot kér és megköszöni, amit magáért tettem. – Értve vagyok? – kérdezte, mire aprót bólintottam.
Következő pillanatban már a nyakamat simogattam, mintha fájdalmat okozott volna az előbbi tettével. De az igazság az, hogy érintése simogatott, ha akarta volna egyetlen szorítással megszabadít a maradék levegőtől, ehelyett határozottan tartott, miközben engedett lélegezni.
– Köszönöm, hogy nem hagyott megfagyni – szűrtem ki a fogaim közül, alig hallhatóan.
Bólintott, de nem engedte el a pillantásom, farkasszemet néztünk egymással. Várta mikor török meg és mondom ki azt a szót, de arra várhat élete végéig. Nem fogom kimondani, nem hagyom, hogy ennyire megalázzon. Percekig csináltuk ezt, mire elkapta tekintetét, diadalittas vigyor terült szét arcomon. Hangos sóhaj hagyta el csókolnivaló ajkait. Felkelt, hogy a tűzre rakjon még fát, míg háttal volt szemügyre tudtam venni a viskót. Kellemes kis zugnak tűnt, az egyik sarokban asztalt és széket láttam, pár edényt és felakasztva egy-két ruhát. Csöndesen kimásztam az ágyból, felkelve a cél felé indultam. Alig tettem meg pár lépést, megmarkolta csuklóm és annál fogva megforgatott. Apró termetemmel elvesztem mellette, két fejjel magasabb nálam, így kénytelen voltam felnézni rá.
– Hova-hova? – kérdezte, érdeklődést színlelve.
– Valami lepelért indultam, örülnék neki, ha elengedne.
– Azt ki kell érdemelni – suttogta reszelős hangon a fülembe, meleg lehelete bizsergette bőrömet – Az adósom lett.
– Mégis hogyan? – tettem fel a bugyuta kérdést, de egyelőre nem láttam más kiutat. Szemeit évakosztümös testemen legeltette, nyála majd’ kifolyt.
– Majd meglátja – búgta nyakamba, miközben forró csókokkal hintette körbe bőröm.
– Kérem, ne! – elakartam lökni magamtól.
De a derekamnál fogva megforgatott és magához húzott, kemény mellkasának csapódott a hátam. Oldalamat cirógatva végigfutatta ujjait rajtam, torkomat újra elkapta, éppen csak hozzámért.
– Viselkedjen jól és oda adom, amit akar.
– Kérem, engedjen. El kell mennem, keresek valakit – rebegtem, hátha meghatja könyörgésem, aminek volt valamennyi igazságalapja.
Egy éve már, hogy elhagytam az országom, szeretett királyságom, hogy megtaláljam őt. A jegyesem kit sosem ismerhettem meg, gyermekkorunkban döntötték el atyáink a jövőnket, hogy a két szomszédos királyság kibéküljön. De a férfi koronázásom napján eltűnt, népe bárhogy kereste, mintha a föld nyelte volna el. A nemesek uralomra akartak törni, lázadást szítottak. Végső megoldásként időt kértem, hadd keressem meg egymagam a jövendőbelim, kinek egyetlen ismertetője királykék szemei.
– Kérem ne, nagyon fon – próbáltam érvelni, de bennem ragadt a szó.
Egyik kezét levezette az oldalam mentén vénuszdombomig, míg másikkal mellembe markolt. Mindkét ponton masszírozni kezdett, számomra eddig ismeretlen érzések törtek felszínre. Forróság öntött el alul, fejem önkéntelenül hátra hanyatlott vállgödrébe, halk nyöszörgések hagyták el ajkaim. Teljesen elveszett az idő érzékem, fogalmam sincs mióta kínzott ilyen édesen, testem remegett.
– Kérlek – suttogtam kéjtől zihálva.
Magamat is megleptem ezzel, már nem tudtam miért tettem. Azzal viszont tisztában volt minden porcikám miért könyörögtem ennek a férfinek. Szerencsére nem kellett megismételnem, megpördített, hogy vele szembe kerüljek, diadalittas vigyor terült szét arcán. Az ágyhoz vezetett, mire jó kislány módjára egyből helyet foglaltam, lökés következtében elterültem rajta. Kezeimet finoman a fejem fölé vezette, ott összefogta. Szabad kezével szétnyitotta lábaimat és beférkőzött közé, hozzám dörgölte kőkemény férfiasságát. Valahol a lelkem és az elmém mélyén tudtam, hogy nem szabad engednem a kísértésnek, hiszen az erkölcsöm, tisztaságom a tét. Hiába ellenkeztem volna, úgy is elvette, amit akart, de a szörnyű igazság az, hogy nem állt szándékomban küzdeni. Akartam és már régen nem érdekeltek a következmények vagy a kilátástalan jövő. Gyengéden belém hatolt, sikítani akartam fájdalmamban, de ajkait az enyémre tapasztotta ezzel elhallgatatva, a rossz érzést hamar felváltotta a gyönyör. Védelmező karjai ölelték körül törékeny testem. Könnyeimet letörölte forró csókjaival, miközben egyre vadabb tempót diktált. Órákkal később a kandalló előtt feküdtünk egymásba olvadva, kimerülten emelem fel fejem a mellkasáról, arcvonásit kémlelem. Elkapja a pillantásom, egyetlen másodperc elég, hogy elvesszek királykék szemeiben. Tudtam otthon vagyok, minden a lehető legtökéletesebb, már nem riaszt a jövő. Ott vagyok, ahol lennem kell s tudom, még sok csatát kell megvívnom, de nem számít, mert ő velem lesz…
