Husi drága, ezt neked ajánlom, mert egy részét olvastad!
Mottó; “És ha nem szeretlek,
a káosz visszatér” – Shakespeare: Othello
a káosz visszatér” – Shakespeare: Othello
Por, hamu, fekete táj, kihalt világ. Minden oda veszett egy kavalkádot követően. Karneváli láz, érzelmi túlzás. Eszeveszett, varázslatos kéj…
A nap lemenő fénye vörösre festi a kies tájat, egy emberi sziluett tűnik fel. Süvítő szél korbácsolja hosszú fürtjeit, ahogy halad előre. Véresre színezi barna loboncát a változás, hirdetve tettét. Szemei szikrákat szórtak mögötte lángolt a remegő föld, az égen felhők sorakoztak, záporozni kezdtek a vízcseppek. Próbálták lemosni a szennyt, mi mocskossá tette az alakot. Ruganyos léptekkel közeledik, akár egy áldozatra leső vadmacska. Ajkai kaján vigyorra húzódnak, hisz az ő érdeme a káosz, ez a lehetetlen helyzet, az elemek tánca. Háta mögött égő testek kínjai hallatszanak, hullák zaja cseng a természet zavarában. Szíve mélyén mindig ezt akarta, s most, hogy teljesült eufórikus állapotba került. Gyönyörű gyilkos ő angyali arca ragyog, míg méregszín szemeibe öröm könnyei gyűlnek. Tudta mit csinált mégsem bánta, egy pillanatra megállt, lehunyta szemhéjait és vissza emlékezett minden egyes vágásra. Csizmája szárából kilátszódott a végzetes fegyver markolata. Sötét nadrágja hosszú lábaira feszült, míg felsője takarta törékeny testét, a fekete anyag magába szívta a kiontott vért. A végzet asszonya ő, kit lehetetlen megszelidíteni. Útját folytatva egy városba ért, hol megzabolázta felkorbácsolt érzékeit. Ártatlanság maszkját magára öltve ment, hogy szerezzen egy hátast. Pénze volt elég, hisz a sok pórul járt fajankót kizsebelte. Egy istállóhoz érve előbb megszemlélte a portékát. A választása egy erőtől duzzadó fiatal fekete csődörre jutott, ki folyton kiakart törni karámjából. Az üzletet gyorsabban lebonyolította, mint várta volna. Szabadulni akartak a vadállattól, kihez felszerelést is kapott. Ketten ők tökéletes párost alkottak, megállt a lóval szemben, mélyen szemeibe nézett. Kinyitva az ajtót bement hozzá a figyelmeztetések ellenére. Mellette kezesbáránnyá változott, óvatosan felnyergelte, amit a szépség egyetlen mozdulat nélkül hagyott. Gyönyörű állat, kihez egyetlen név párosult. “Diablo” Nem akart maradni ezen a helyen, hiszen nem sokáig bírná kedvenc elfoglaltsága nélkül. Útravalót vett, majd lóra pattant és megsem állt, a végtelenbe tartott. Érezte mennie kell, napokig lovagolt, majd egy tisztáson elpihent, időt adott magának és kavargó érzéseinek. Vissza-vissza emlékszik kedvenc napjára, mikor szabadon engedte magát. Mégis hiányt érzett lelke mélyén, a vérfürdő egy ideig csillapíthatta vágyát. Pár órás szieszta után folytatta útját észak felé. A forróságot apránként felváltotta a hűvös idő, hideg szél arcába fújt. Mégsem számít, úgy érezte végre él, így nem is fázott igazán. A táj egyre kietlenebbé vált, a dús növényzet helyett néhol lehetett már csak fákat látni. Fenyvesek ölelték körül az ösvényt, mit magának vájt Diablo minden egyes lépéssel. A vastag hórétegtől nem haladtak olyan gyorsan, mint azt elképzelte. Nyughatatlan elméje kattogott, egyre ingerültebbé változott, míg el nem értek egy faluig. Felmérve a népességet úgy döntött cselekszik. Egy fogadóban szállt meg és várta az éjszaka eljövetelét. Az ő óráját, azt a végzetes percet, mikor előtör a fenevad. Leszállt az éjszaka, ő táncba kezdett. Az emeleten kezdte, egyszerű vágásokkal, mintha vékony, határozott ecsetvonások lennének. A művész elveszett saját világában, hogy elkészíthesse a kompozíciót. Szobáról-szobára settenkedett véres foltokat hagyva maga után. Az alsószinten részegségtől kábult férfiakat talált, kiket aprólékosan kidíszített, előbb egy pici vágást ejtett az artériákon, mit szúnyogcsípésnek gondolhattak. Ezt folytatva karjaikra mintákat vagdosott. Utoljára hagyta a kocsmárost, kitől elvette pénzét és az életét. Házak között sompolyogva, észrevétlen tört be, mindenhol egyből a családfővel végzett, szemében mérhetetlen bosszúvágy csillogott. Tulajdon nevelője arcát látta maga előtt, ki egykoron bántalmazta és megrontotta gyermeki lelkét, testét megszégyenítve. Akkor ölt először… Következő a feleség vagy anya volt, csuklójukat metszette el, végül a gyerekek maradtak. Elidőzött alvó arcukon, szája sarkában mosoly bujkált. Azt gondolta megmenti őket ennek a világnak a nyomorától és a meg nem élt csalódásoktól. Tulajdonképpen ő a végzet angyala, legalábbis ezt hitte magáról ilyenkor. Az utolsó házból kiérve hatalmas sóhaj szakadt fel tüdejéből, hisztérikus nevetés töltötte be a csendet, míg a hófödte tájat vörösre festette a hullák vére. Íme elkészült a mű, örömmel nézett körbe, majd lováért ment, hogy itt hagyja a helyet. A piros havon sétált, mikor a távolból egy idegen tűnt fel. Szíve heves verésbe kezdett, miközben eleredt a hó, hogy megtisztítsa a tájat. Egyre közeledett felé, így kivehetővé vált számára, hogy egy férfival van dolga. Tőrét marokra szorította úgy várta az esetleges küzdelmet. Méterek választották el a tőle két fejjel magasavb egyéntől. Erős baljában megcsillant kardja, mit vér tarkított. Szőke fürtjeibe túrt, míg ajkán leplezetlen mosoly éktelenkedett. Jégkék szemei magukhoz vonzották a gyilkost. Volt benne valami leírhatatlan, varázslatos fény, aminek köszönhetően a szépség is megindult felé. Lovát magára hagyva ment a titokzatos illető elé, fél lépésnyi távolságra álltak meg egymástól.
– Végre, meg vagy! – hangzott a mély férfihang, majd egy szó nélkül megragadta tarkójánál. Keményen magához húzta s birtokba vette ajkait mintha mindig az övé lett volna. Percekkel később elváltak egymástól, hogy friss oxigénhez jussanak.
– Megtaláltalak – suttogta elhalóan a nő, szemeiben határtalan boldogság csillogott. Szerelmesen nézett fel rá, mire az csak bólintott. Úgy érezte otthonra talált, egész életében őt kereste, s az űr végre betöltődött. Végetért a magány, szerethet és ő is szerethető. Mindennek megtalálta az értelmét, a kirakós darabkái helyükre kerültek. S az ő lelke szilánkjai is felépülnek. Édes álomban úszva semmire sem figyelt, lila ködfátyol eltakarta előle a valóságot. Kemény kéz végig simított tűzpiros arcán, vörössé festve azt. Elveszett a hideg szempárban, későn vette észre tulajdon vére színezi orcáját. Ijedtség fogta el, szabadulni akart volna, küzdeni, de az erős karok kíméletlen szorították. Fáradtan adta meg magát, hátra hajlott tehetetlen teste. Utolsó lehellete melegítette a levegőt. Mielőtt lehunyta szemhéját egyet látott, azokat a kíméletlen, hideg jégkék szemeket….
– Végre, meg vagy! – hangzott a mély férfihang, majd egy szó nélkül megragadta tarkójánál. Keményen magához húzta s birtokba vette ajkait mintha mindig az övé lett volna. Percekkel később elváltak egymástól, hogy friss oxigénhez jussanak.
– Megtaláltalak – suttogta elhalóan a nő, szemeiben határtalan boldogság csillogott. Szerelmesen nézett fel rá, mire az csak bólintott. Úgy érezte otthonra talált, egész életében őt kereste, s az űr végre betöltődött. Végetért a magány, szerethet és ő is szerethető. Mindennek megtalálta az értelmét, a kirakós darabkái helyükre kerültek. S az ő lelke szilánkjai is felépülnek. Édes álomban úszva semmire sem figyelt, lila ködfátyol eltakarta előle a valóságot. Kemény kéz végig simított tűzpiros arcán, vörössé festve azt. Elveszett a hideg szempárban, későn vette észre tulajdon vére színezi orcáját. Ijedtség fogta el, szabadulni akart volna, küzdeni, de az erős karok kíméletlen szorították. Fáradtan adta meg magát, hátra hajlott tehetetlen teste. Utolsó lehellete melegítette a levegőt. Mielőtt lehunyta szemhéját egyet látott, azokat a kíméletlen, hideg jégkék szemeket….
