Mottó; “Minden ember életében csak egy nő létezik, akivel a tökéletes harmónia szintjére tud jutni, s ugyanígy minden nő életében csak egyetlen férfi létezik, akivel teljessé válhat. Az egymásra találás azonban a Sors apró dolgaitól függ.”
Kellemes, mégis hűvös reggelre ébredtem. Az ablakon kinézve szürke felhőket láttam, mik egyértelműen jelezték az eső közeledtét. Biztos voltam benne, hogy szükségem lesz az esernyőre, hiszen a nyitott nyílászárón keresztül nem hallottam a madarak megszokott csicsergését. Tekintetem messze tévedt a fákra, mik a zöld helyett piros, narancs, sárga és barna színben pompáztak jelezve az ősz beköszöntét. Varázslatos látványt nyújtott, a színek kavalkádja rabul ejtett. Hatalmas sóhaj szakadt fel tüdőmből, ahogy fejemet elfordítottam onnan. Kezeim görcsösen szorították a takarót, ami eltakarta fedetlen testem, a mellettem lévő üres össze gyűrött ágyneműt bámultam. Tudtam, hogy véget ért az édes éjjel, amit a vihar alatt töltöttünk együtt. Ennyire kellettem neki, újra magának akarta a testemet, megkapta és már el is tűnt az életemből újfent. Összetört szívvel keltem ki az ágyból, a gardróbszobában állva próbáltam magam összeszedni. A polcokról lehúztam egy-egy darabot, majd a fürdőbe sétáltam. Hidegzuhany lemosta rólam az este mocskát, gondolataimat megtisztította. Friss ruha második bőrként ölelt körül, elhagytam a szobát anélkül, hogy visszanéztem volna. Ahogy mindig most is késében voltam, amin már meg sem tudok lepődni. Reménykedtem benne, hogy legalább a buszt nem fogom elszalasztani, a nagy sietségben valami harapnivalót akartam a táskámba tenni, mikor megláttam egy cetlit a pulton.
„Sajnálom, hogy nem tudtam megvárni, míg felkelsz. El kellett sietnem egy megbeszélésre. Este 8-ra érted jövök és kárpótollak!”
Szívem hevesebb ütemre váltott, miközben hatalmas vigyor terült szét arcomon. Talán ez a szerencsenapom? A busz pont annyit késett, hogy futás nélkül elérjem. Az üzenetét követően mérhetetlen jókedv uralkodott rajtam még munkába menet is. Halkan dudorásztam a papírokat rendezgetve, vérem pezsgett, ahogy eszembe jutott a tegnap. Azok a viharkék szemek, a kellemes játék. Most minden másképp lesz, így kell lennie. Egy évvel ezelőtt mindketten hibáztunk, belőlem a félelem beszélt, rettegtem attól, hogy p is bántani fog. Túl sokat „hisztiztem” neki emiatt, a folytonos veszekedések és a baleset miatt véget vetettem az egésznek, még mielőtt elkezdődhetett volna. Megfosztottam magam az igazi boldogságtól, mert féltem, de a sors vagy Fortuna kegyes volt hozzám, adott még egy esélyt nekünk.
Naptáramat szemlélve elszomorodtam, hiszen nincs mindenkinek akkora szerencséje, mint nekem. Az egyik jó barátom, Elizabeth egyetlen nap leforgása alatt mindent elvesztett. Nem tudom, hogy mihez kezdenék, ha meghalna életem szerelme és a tőle fogant gyermekem… Lehet én is ugyanezt cselekedtem volna, megadom magam a vízkék haboknak, ahogy ő tette. Elmorzsolok érte egy könnycseppet, már annyit sírtam miatta, azt sem tudom mi lesz velem a temetésen, ami lassan esedékes.
Halk sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy tovább lapoztam a következő hétre, megláttam egy nagyon várt eseményt. Barátnőm férjhez megy, végre bekötik a fejét és még mindig nem adtam neki választ arra a kérdésre, hogy lesz-e kísérőm. Mindenáron párt akar találni nekem, Nathalie mindig ugyanazzal a monológgal kezdi a kiselőadását. „Gabriel égszínkék szemeiben elvesztem már az első találkozásnál. Te sosem érezted ezt?”Mindketten tudtuk a választ, de egyikünk se merte kimondani.
Az idő alatt, míg nem találkoztam vele, könyvekbe rejtőztem, majd ezt megunva írni kezdtem, hátha csillapítja a lelkemben létrejövő űrt. Egész kiskorom óta a szőke herceget vártam, ki majd megment. Ha rám talál vagy fordítva, akkor már semmi se fog számítani, megtalálom a helyem. Erről az ábrándról szól a Királykék nevezetű írásom, bár a gyermekded álom közben átalakult, sokkal erotikusabb lett.
Rá kellett döbbennem, hogy nem várhatok, élnem kell az életem. Próbáltam, randevúztam több férfival és talán szerelembe is estem, de elég csúnyán átvert. Mérhetetlen harag tombolt bennem, akkor kezdtem el papírra vetni a Jégkék című történetet. De közben rádöbbentem, hogy mire van igazán szükségem, így a mű vége is megváltozott.
Gondolataimból a telefon csörgése szakított ki, a főnök kért, hogy intézkedjek helyette. Villámsebességgel végeztem a dolgom, utána az első busszal haza siettem. Sok tennivaló várt rám, kitakarítottam az egész lakást, ezt követően bevetettem magam a fürdőbe. Hosszas készülődés után tűkön ülve vártam őt és azt a bizonyos órát. Szerencsére megszólalt a csengő, mire ülőhelyemből felugrottam, de a tükör előtt megálltam. Igazítottam egy kicsit a zöldes ruhámon, ellenőriztem a frizurám és a sminkem, majd ajtót nyitottam. Lélegzetelállítóan festett öltönyben, viharkék szemeit rajtam legeltette, ott helyben levetkőztetett tekintetével, míg arca komolyságról árulkodott. Kezét a tarkómra helyezte, annál fogva húzott magához, hogy ajkaimat az övére tapaszthassa, amilyen hirtelen kezdődött, úgy is ért véget a csókunk. Vágytam rá, még többet akartam belőle, de tudtam, ha hangot adnék a kívánságomnak nyugalomra és türelemre intene. Így egyetlen szó nélkül mondtam el mindent, hisz szükségtelen volt használnom a hangszálaimat.
Türkizkék szemeimet az övébe fúrtam, tudtam ott helyben elvesztem és mégis biztos voltam benne, hogy otthonra találtam…
