A fénylő Hold világítja be az eget csillagaival csak úgy ragyognak, reménysugárként suttognak a semmibe. A sötétség minduntalan próbálja magába keríteni, örök harc kettejüké megállás nélkül küzdenek. S a végén vajon ki nyer? Lesz-e egyáltalán nyertes, a győzelem sem fog már számítani akkor…
De ne siessünk ennyire előre, mindent a maga rendjében, kezdem elölről a történetemet! Álmot láttam, akkoriban túlságosan sokszor. Mikor is volt pontosan? Igen, már emlékszem tavaly novemberben kezdődött minden… Napról napra egyre jobban éreztem és egyszer csak megvilágosodtam. Fájdalmas, maró félelem tart fogva, azóta folyton várom, mikor teljesül be a sorsom… Hogy is kezdhetném el mesélni azt, a látomásaim sorát?
Tavaly november másodikán a nappal ébredtem hosszas álomvízióm után patakokban folyt rólam az izzadság. Pontosan nem tudnám leírni mi jelent meg előttem, de azzal tisztában vagyok, hogy menekültem… mi vagy ki elől? Az rejtély volt és talán az is maradt a mai napig. Akkoriban hallgattam róla és csak elhessegettem azzal a legyintéssel; – Ez csupán egy képzelődés, az elme játéka semmi több. De vajon tényleg igazam van? Ezt fejtsék meg önök helyettem is… Hol hagytam abba? Á igen, már eszembe ötlött az előbbi gondolatmenetem.
Ott tartottam, hogy felébredtem! Olyan valóságosnak tűnt minden, hihetetlenül hihető, egyszerű bonyolult. Hogy kerültem oda? Miért tettem azt, miért egy ház vagyis egy kúria? Kérdések sora vár válaszra mire nem tudnék válaszokat adni. Ez nem az én feladatom itt és most. Kísért a múlt, ahogy az a bizonyos személy. Minden tovább folytatódott az életemben talán el is felejtettem a rémképet.
Következő hónapban újra előtört belőlem az a rettenetes álom, hasonló, de mégsem ugyan az. Rohanva vágtam át egy könyvtárszobán s kinyitva egy titkos ajtót, befutottam abba a szobába. Nyugalom telepedett rám, mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni zakatoló szívem. Egy hangot se mertem kiadni, hátha rám találnak. Igen most már szentül éreztem többen voltak ellenem. Kiktől menekültem, szökevény vagyok, kit sosem tudtak elkapni. Itt elhomályosodott a kép, minden összekavarodott, nem emlékszem mi történt a továbbiakban. Szemeim kipattantak s órákon keresztül feküdtem a plafont bámulva. Miért? Képtelen voltam rá jönni… Eltelt a hónap s beköszöntött az újév, új remények fogtak el. Vágytam rá, hogy minden másképp történjen, egy új élet vette kezdetét. Legalábbis akkor így gondoltam.
Végül az első hónap utolsó napjaiban mindenen túl jutottam és készen álltam mindenre. De mégsem úgy lett! Újra láttam… éreztem és szörnyen éreztem magam! Minden ellenem volt, próbált körül ölelni… Legbelül sikítottam, kapkodtam a levegőt, de csak én voltam képes kinyitni azt az ajtót. Újra ott abban a szobában földöntúli nyugalom fogott el, de nem maradhattam. Egy ajtón át kijutottam a sötét folyosóra és minden megszakadt. Összezavarodva ébredtem, izzadság folyt végig rajtam és mindennél jobban szenvedtem!
Elmém megrogyott, onnantól fogva minden nap vártam mikor kezdődik az álomsorozat a valóságban. Bele betegedtem, minden emberben a rosszat láttam. Gyűlöltem őket, amiért szenvedést okoztak nekem, nem találtam a helyem a világban. Kezemben tartottam az éles pengét… egy utolsó vágás és mindennek vége.
Még egy lépés azt éreztetné velem, hogy a sötétségbe eshetek, teljesen körül ölel. Rá döbbenek, hogy szörnyen félek! Nem akarom elpusztítani az életet. S akkor vívódásom közepette megszólalt egy angyali hang.
– Emlékezz… – suttogta szeretetteljesen.
– Ezt nem teszem meg – megráztam a fejem és megtettem.
Minden elsötétült előttem, összerogytam a földön öntudatlan állapotban. Fény gyúlt körülöttem, szemeim kinyitottam előttem állt a hang tulajdonosa. Felém nyújtotta kezét némán nézett, szárnyait kitárva várt rám.
– Már is vége volna? – suttogtam egészen halkan, de választ nem kaphattam.
Hirtelen szomorúság fogott el, megjelent előttem két választási lehetőség, két ösvény.
– Nem látom az utat, amerre tartok, olyan egyedül érzem magam – sírva törtem ki magamból, szám elé kaptam kezem. Némán szenvedtem döntésképtelenül. Megjelent előttem testem, szörnyű látvány tárult elém, borzalmas vég mutatkozott meg.
– Vérem a földön ezt nem bocsájtom meg többé… – gondoltam magamban.
S ő újra megjelent előttem, kezét kedvesen felém tartotta. Meggyengülten hozzá léptem elfogadva tettem kezem és sorsom az övébe. Magához húzott szorosan átölelt, fehér szárnyaival betakarta törékeny testem. Rá döbbentem, már emlékszem… Emlékszem rá…
– Zadkiel – suttogtam sírva. S tudtam meghaltam végleg… Meghaltam volna?
– Sajnálom… – mondta ki végül.
