Hűvös szelek fújnak, mikor már minden csendes, a város népe nyugodtan ringatózik az álmok tengerén. Egy kósza lélek éberen figyel, nyughatatlan elméje zavarja, fogaskerekek kattanása hallatszik és egy megtört szív, mely újra dobban egyet. Kitekintget az ablakon, fénylő csillagokat bámulja, sóhajra nyílnak ajkai; mély levegő beszív, majd hosszasan kifúj. Ez megy szüntelen, folyton-folyvást egyre csak, míg az óra ketyeg. Végül egy elenyésző, halovány hang töri meg a némaságot.
– Megint rád gondolok – suttogta ajkait harapdálva. Tudta a férfi emléke messze, messze a feledésbe száll.
– Kérlek, ne tarts vissza! – könyörögve bámult a végtelenbe, míg arcán könnye folyt végig. Akarva-akaratlan leperegnek előtte az emlékek képkockái, mik vágyódással és szomorúsággal töltik meg tépázott érzelmeit. Egy régi szép nap elevenedik fel, mikor még gyerek volt kívül-belül, teljesen megbántották, porig alázták, mire elbújt szobája rejtekén. Könnyei patakokban folytak végig arcán, olyanért ítélték el miről nem is tehet igazán. El akart tűnni a világ elől, egy pillanat alatt megszűnni létezni, de mégsem tette. Jött ő, egy szempillantás alatt megnyugtatta és jobb kedvre derítette. Mostanra minden megváltozott.
– Most már tudom jól, kedvességedhez felelősség érzet nem párosult – szavait hozzá intézte, ki semmit se hallhatott. Ez egy néma beszélgetés, mi lehetne monológ, de nem ebben az életben. Újabb képsorozat, hol egyedül néz szembe saját maga által alkotott démonjaival, kik a mélybe akarják húzni időről-időre. Később évek elteltével döntött, erősebbé kell válnia, hogy ne kelljen bárkire is támaszkodnia, hiszen a szégyen teljesen felemésztené mindenét. Végül megtörtént, sikerrel járt, míg újra nem találkoztak. Mosolyra húzódott szája széle kellemesebb emlék láttán, de a védjegyévé vált sóhaj elmaradhatatlanul követte, mi rá ébresztette az igazságra megint.
– Ha nem lehetek erősebb, már nincs okom rá, hogy éljek. Szóval csak tiporj hát el… – a kimondatlan szavak valósággá váltak. Tudta nélkül belerúgott, a mélybe küldte, honnan olykor lehetetlen feljönni levegő után kapkodva süllyedni egyre csak lefelé. Öngyilkosság? Hányszor megfordult már apró fejecskéjében, de valami mégis visszatartotta és meglátta a mentő övet, a segítő fényt mibe kapaszkodhat. Ez oly régen történt homályba veszett, elmosódott kusza pacának tűnt ennyi idő után, mégis szíve megtartotta a képet.
– A szerelem törékennyé tette a szívem – bánatos nevetése oly búsan csengett, mely még sokáig vízhangzott a megkopott falakról.
De akkor felállt a padlóról, folytatta életét, minden felgyorsult körülötte és a régi vonzalmat elrejtette jó messzire. Egy hatalmas ugrás következett, jó pár év eltelt közben a kislány apránként felnőtt, érett nővé cseperedett. Kinek szíve jégtömbbé alakult rövid idő alatt, képtelen volt másképp látni a körülötte lévő világot, fagyosnak és ridegnek tűnt a szemében minden. Megint találkoztak már barátokként, mindent a legelejéről kezdtek s mégis a múlt mély nyomai érződtek léptein, visszagondolva szép emléknek tűnt a távolból szemlélődve.
– A gyengédség az mitől majd’ összetör – tette hozzá az előbbi gondolatához kicsit megkésve. Elkalandozott egy percre a semmit mondó mindenségben. Gyengédség? Igen, ezt érezte akkor és most is az ő közelében, erősnek mutatja magát, törhetetlennek, mikor belül fordítottja él.
– A gyengeségeim közül, mit másnak nem mutattam, most egy kitudódott – újabb halk kacag, mely inkább csalódottságot sugárzott magából. Miért is? Anno törhetetlen porcelánként lépdelt ismerkedve a nagyvilággal, óvatlan pillanatban hagyta magát elcsábulni és lehullt a földre. Óriási nehézségek árán darabjait összeragasztgatták négyen, három kis segítség kik mellette álltak. Így haladt tovább az úton régi fényének árnyékában tündökölve, de megállt és hagyta magához közel engedni őt, ki tudta nélkül egyszer már meglökte… végül újra beleszeretett akarata ellenére.
– Eddig tűrtem minden fájdalmat, de ezt az érzést már nem akartam megismerni – suttogása néma tátogássá változott. Torkában lévő gombóc nem hagyta megszólalni, beletörődően bólintott, elfeküdt ágyában és álomba sírta magát.
Másnap reggel is ugyan úgy kezdődött ahogy a többi, fáradtan, kócos hajjal, előző napi sírástól kimerülten. Minden ment a rendes kerékvágásban monoton mindennapok egyikének számított, mint az összes többi. Délután következett egy igen szokatlan hívás, majd órákkal később meg is jelent azzal a tipikus csibészes mosollyal az arcán.
– Látom üres már a tekinteted, csak mondd, amit mondani akarsz! – hangzottak el a halk szenvedő szavak. Mindenre számított csak erre a reakcióra nem, felkészületlen volt megint. Faragatlan forma lévén egy félvállról odavágott köszönést követően magához vonta a vékony kis testet és édes szavakat suttogott fülébe. Gyönyörű, mézes-mázos mondatokat, varázslatos pillanat. Gondolta zavartan skarlát vörös arccal és újra elhitte minden egyes szavát, csak úgy itta minden mondatát. De akkor már késő volt, s nem tudhatta!
Igen, tényleg sugdosott neki… édes kis hazugságokat!
