Most egy amolyan “egyperces” novellát hoztam, amit a napokban írtam. Egy kis kedvcsinálónak itt van mellé a szám, aminek van egy kis köze a szösszenethez:
Hogy mindent megértsetek talán jobb lenne előlről kezdenem történetem…
Napról napra éltem az életem, de semmi se változott. Ugyanazok a gondok, problémák kerítettek hatalmába, képtelen voltam elszakadni tőlük. Harcolnék ellene, de minek, küzdenék még sincs miért. Mennék mégis maradok,nem akarok egyhelyben állni. Képtelen vagyok kitörni ebből a helyzetből, túlságosan gyenge testem, lelkem darabjaira szakadt. Rohadt szilánkos lélekpenge egyre csak húsomba mar, fekete vérem folydogál. Jégszívem sötétté válik, eltetmetnek a nyúlós árnyak, csápjaik megragadnak s lehúznak. Pokol bugyraiban láncok keresztezik testem, kiáltanék, de hangom megakad. Skarlát színben látom a világot egyetlen érzés éltet már. Ölni, gyilkolni egyre csak, hisz démonjaim magukhoz hasonlóvá tettek. Arany tincseim sötétbe vegyülnek, hófehér alabástrom bőröm mocskos sár takarja, alvadt vér s húscafat díszíti egyre. Szakadt, rongyos ruháim büszkén viselem. Láncaim eloldozzák, hisz oly vad, gyilkos szörnyeteggé váltam mint ők. Gyönyörű arcámra bűbájos mosolyt ragasztok, míg vörös szemeimben gyilkos szenvedély dúl. Lépteim nyomán tűz gyúl a pusztában, lábaim mellett két társ kíséri utamat. Egy kiméra és egy cerebrus, mindkét nyáladzó dög pusztításra éhes. Új otthonomból visszatérek a földre beteljesíteni végzetem, utolsó tettem mi megpecsételi az emberiséget…
Kinyitom kék szemeimet, kedves szellő vörös hajamba kap, míg hullámokon hánykolódik a hajó. S még éppen látom, ahogy az óceán belevérzik az égbe…