Egyik kedves ismerősöm írt folytatást Viharkék c. novellához. Engem elvarázsolt, így gondoltam megosztom veletek, hogy ti is olvashassátok…
A kék árnyalatai novellafüzér cselekményének folytatását nem befolyásolja, inkább egy másik nézőpontból íródott kiegészítése.
Megszédülök egy kicsit, amikor felállok az asztaltól. Az az utolsó pohár már nem kellett volna, nagyon nem, ma biztos nem. Pedig ritkán van ilyen, nagyon ritkán. Megrázom a fejem. A sok elszívott cigarettának a füstje még mindig szinte tapintható. Átható. Undorító, sosem tudtam megérteni. Ilyenkor már elviselhetetlenül büdös, akárcsak az egész este, ezért is indulok el. Látom a szemem sarkából, hogy egy feltűnően csinos lány, aki egy jelentéktelen ismerősöm sokadik ismerőse kicsit bánatosan nézi, hogy elindulok, de nem nézek rá. Egész este nem néztem rá.
Néha én sem tudom miért, talán az egészet, az egész témát el akartam felejteni egy időre. Nem mintha nem vettem volna észre. Szerintem előbb észrevettem, mint ő engem, amikor leültem az asztalhoz, már azt is tudtam egy pillantás után, hogy milyen ruha és cipő van rajta. Az illata is érdekelt volna, de nem mellé ültem le. Ebben a helyiségben azt amúgy is képtelenség lett volna megérezni. Talán jó is. Talán ki tudja. Én ma nem. Én csak azt tudom, hogy még mindig egy dolgon jár az eszem, pedig egy éve is már, hogy megtörtént. Nem tudok elszakadni, nem tudom kiverni a fejemből. Addig másra rá sem tudok nézni. Gondolatok kavarogtak az asztal felett. Érdektelen beszélgetések közé vegyültek elrejte halálos erejű információk. Egyszer egy könyvet kéne írnom arról, hogy mi dől egy ilyen klub VIP termében egyetlen fáradt este. Inkább elindulok.
Kinyitom az ajtót, az odarendelt, diákmunkás személyzetis bizonytalanul köszön el tőlem, biccentek felé, felveszem a zakót. Szánom szegényt. Szinte. Talán nem is.. Megállok, behunyom a szemem. Szétszórt vagyok kicsit, ez rossz jel, és nagyon nem jellemző. Többet érzek ebben az éjszakában, mint egy standard mulatozást, többet, mint a szokásos esti, már már unalmas és átlagos őrületet. Kinyitom a szemem. Kilélegez… És már ott sem vagyok, átvágok a bár nyilvános részén. A zene most fájdalmasan hangos, pedig pár órával ezelőtt még én akartam átjönni ide a belső, szeparált helyiségből. Valaki nekem ütközik, megtorpanok, majd inkább elengedem. Felesleges, teljesen felesleges. Mit értem volna azzal, ha megállok kötekedni. Ma sem érdekelnek a világ kis, jelentéktelen vitái. Végre kiérek az utcára. Átlagos Budapestillatú éjszaka, vár arra, hogy átalakuljon valamivé, amit már érdemes megjegyezni. A hideg levegő jól esik, már nem szédülök, és a szervezetemmel harcot vívó alkoholt is érzem, ahogy lassan elveszíti eddig is reménytelen küzdelmét. Ekkor ér utol, amin pár napja megint sokkal erősebben rágódom. Nem bírom azt a szempárt és
azokat az ajkakat elfelejteni. Meg kell állnom megint. Mi a franc történik… Talán itt az idő.
Hazasétálok. Holnap megteszem.
Másnap délután alig bírok bemenni az épületbe, ahol dolgozik. Látom átmenni a
folyosón a hátsó részleg felé. Nem vett észre, vagy csak meg sem ismert? Nem hallottam róla sokat azóta. Nekem viszont semmi másról nem szólt az elmúlt évem, csak őt láttam mindenhol, még lehunyt szemmel is. Az istálló felé megy. Követem.
Ott áll, telefonját a füléhez tartja, a lovakat vizsgálja.. Istenem, tényleg ő az.
– Katherine! - Az én hangom. Neki szól. Mintha nem én irányítanám. Basszus, ezt mégsem gondoltam át? Mindegy, már késő, megindulok felé.
Valamit motyog a telefonjába, majd gyorsan a táskájába csúsztatja. Újra ura vagyok a
helyzetnek, nem engedem, hogy elmenjen, most már nem. Megfogom a csuklóját,
határozottan tartom, de vigyázok, hogy ne szorítsam meg.
– Engedjen el, kérem, nem… – kezdi, de a többire már nem figyelek.
Látom a tágra nyílt szemei mögött szinte, ahogy suhannak a gondolatai és megérteni próbál. Kékeszöld szemek. Szépek, nagyok. Pont az a fajta, amiben könnyen el lehet veszni, ha nem vigyáz az ember. Nem szeretek elveszni. Nem szoktam elveszni. Nem tudom mit mond, csak az ajkát figyelem, nem hallok semmit. Elengedem. Ezt még folytatjuk, de most elengedem. Gyorsan fordítok neki hátat, érzem, ahogy követ a szemével. Ki az épületből, be az autóba. Gyorsnak kell lennem, még ma este vissza akarom szerezni. Azt akarom, hogy mindenre emlékezzen. Csak akkor teszek bármit, ha látom a szemében a felismerést. Ha ma este nem látom, soha többet nem jövök a közelébe. Rettegek ettől valahol, mégis megnyugtat a tudat, hogy ma vége van. Egyik, vagy másik irányban, de vége.
A pisztolyt otthon hagytam. A kést is. Semmi nincs az autómban, ami egy átlagosnak
mondható estén lenni szokott. Csak egy táska, benne pár kötéllel és egy bilinccsel. Nem akarom kényszeríteni. De ha nekem adja magát, akkor egész éjjel az enyém lesz. Sokfélén, gyönyörűen. Azt akarom, hogy újra része legyen az életemnek, a világomnak. Olyan, mint egy drog. Nélküle egyszerűbb lenne, de nem akarom, hogy bármi ezentúl nélküle történjen. Szükségem van rá. Akkor egy éve valami elkezdődött. Most végre folytatódni fog.
Kis idő után látom, hogy felszáll a buszra. Követem. Észrevesz, nem szól..
Megállítom az autót, kiszállok. Esős idő van, összehúzom a kabátot magamon. Már
messziről hallom a kopogó lépteit. A város fölött összegyűlt valami megmagyarázhatatlan erő. Érzem, hogy benne van egy elmút év kilátástalansága, bánata és összetört álmai. Most ezt mind magam mögé utasítom. A sarkon látom meg. Odalépek hozzá.
Másnap reggel amikor felébredek, még mindig rajtam alszik. Most csukva vannak a
szemei, nem látszik a kékeszöld talányosság. Kevés olyan pontja van a szobának, ami nem viseli a tegnap éjjel nyomát. Ránézek az órára, fél óra múlva indulnia kell dolgozni. Felébresztem most. Hisz annyi idő alatt rengeteg dolgot tudunk még csinálni. Kint lágyan esik az eső, a szél fújja a földre hullt leveleket, a felhők által megtört napfény becsorog az ablakon és ránkvilágít.
