Az éjszaka sötét leple alatt hatalmas vihar kerekedett, a jeges tenger csapkodta a kikötőket, a fa stégek legtöbbje összeroncsolódott teljesen. Minden ember házaiban keresett menedéket az ítéletidő elől, villámok korbácsolták fel a fékezhetetlen vizet. Egyetlen hajós tudott megküzdeni ezzel a földi pokollal. Aki éppen olyan szeszélyes és kiszámíthatatlan, mint az ellenfele, ők ketten örök ellenségek és mégis édes testvérek.
– Kapitány a hajó már nem bírja sokáig! – kiabált, ahogy a torkán kifért az első tiszt.
– Smis szóljon a legénységnek! Álljanak készen, nem sokára kikötünk! – szólt erélyesen a főnök, mire mindenki futkorászott a hajón dolgukat végezve, nem mertek ellenkezni.
– Miss Dowson! Üdvözlöm újra nálunk! Mi szél fújta szerény fogadónkba? – kérdezte a termetes 50 feletti férfi. A hölgy biccentett köszönés képen, majd leült a legeldugottabb sarokba, ahonnan mindent és mindenkit figyelhetett. Vizes kalapját az asztalra helyezte, hosszúkás lábait pedig mellette pihentette. Térdig érő csizmája és a cipőbe bújtatott bő nadrág eltakarta formás idomait. Gondtalanul szundikált, amikor leültek vele szemben, éber alvóként egyből felnyitódtak szemhéjai kezében szorongatta kedvenc tőrét. Nagy levegő vétellel nyugtázta, hogy régi jó cimborája Smis telepedett le a társaságába kétkorsónyi rummal. A vén tengeri medve fogadta örökbe, amikor a lány elvesztette az utolsó élő rokonát. Bill, aki a jó barátja is volt sosem vetette meg a mámorító italt, így hát az lett a végzete. A férfi hamar ráeszmélt, hogy az előtte ülő hölgy egy őstehetség, ha a lopásról van szó. Így hát megtanította minden fortélyra, ami elengedhetetlen a kalózkodáshoz. Ki öregedvén a szakmából a lány vezetésére bízta egyetlen kincsét az Amarillát, de Smisnek csak egy szenvedélye van, még pedig a tenger, így első tisztként maradt a hajón.
-Katherine beszélnünk kell – hívta fel magára a figyelmet a vén róka.
– Ne hívj így – sziszegte fogai között, arany szemei szikrákat szórtak. Mindig akkor szólította így, amikor valami rossz hírt akart közölni, vagy csak eljátszani az apja szerepét. Sosem szerette igazán a szülőapját, akitől a verésen és éhezésen kívül egyebet nem igazán kaphatott.
Katherine Dowson tipikusan azok a nők közé tartozott, akik kívülről erősnek, magabiztosnak mutatták magukat holott belül milliónyi sebet és egy pár titkot cipelnek magukkal. Két ilyen szerepel az életében, ami ha kiderülne, azért ölni is tudna megbánás nélkül. Az egyik féltve őrzött rejtély egy családi tragédiával kezdődött és végződött. Az anyját születése után nem sokkal elveszítette, aki belehalt a gyermekágyi lázba, így az apjával ketten maradtak. Miután elkezdett beszélni és járni minden házi teendő rá maradt, mosott, főzött, takarított megállás nélkül, hogy fontosnak érezze magát. Ideje korán meg tanult bánni a fegyverek többségével, ami egyik alkalommal nagy hasznára vált. Egyszer Bill a kelleténél is jobban felöntött a garatra, a kislány 7 esztendős lehetett, ki számolta abban az időben. Részegen haza támolygó férfi úgy döntött megmutatja egy szem gyermekének ki az úr a háznál. Lefogta a kislányt és megpróbálta megrontani. De Katherine kezébe vett egy kést és nyakon szúrta támadóját, aki mentem elvérzett előtte. Utolsó szavai mély nyomot hagytak benne örökre.
„ – Pont olyan vagy, mint az a kurva anyád, azért hívnak úgy ahogy őt is!
Akkor ölt embert először, mosollyal az arcán nézte végig, addig szeretett apja halál tusáját. Tudja így volt a legjobb mindkettőjüknek, összevarrta a testen ejtett sebet, majd szólt a katonáknak és részletesen elmesélte a maga kis hazugságát. Ezzel szemben a másik ennél boldogabbnak tűnő talány, hősnőnk életében egyszer ízlelhette meg a szerelem édes mézét. Választottját Scott Turnernek hívták egykor, akit a szeme láttára küldtek a halálba. Mielőtt a pallón lezuhant volna a mélybe azt suttogta neki „Szeretlek!” Akkor megfogadta a 18 éves lány, hogy soha többé nem fog vonzalmat érezni egy férfi iránt sem. Úgy döntött nevelő apját követve, hogy neki is csak a végtelen óceán adhat igazi megnyugvást. Ezek a súlyok terhelték törékeny lelkét leginkább.
– A király téged hívat, holnap reggel beszélni akar veled – ez a mondat kiszakította gondolataiból. A keserédes mámorító italt, majdnem kiköpte, nagy nehézségek árán végül lecsúsztatta a torkán.
– Hogy mondtad? – kérdezett meglepődötten.
– A hírvivő most jött, gondoltam jobb, ha tőlem tudod meg – vonta meg a vállát a szakállas mackó.
– Csak kerüljön a kezeim közé az a semmire kellő! Kitépem a nyelvét is! Hol van most? – mérgelődött szitkozódva.
– Már elment – válaszolta, majd belekortyolt a nedűbe.
– Mr. Gibbs kérem, mire vissza jövök toborozzon pár embert, azok helyett akik életüket vesztették a minap – tért át magázódásra a barnahajú szépség, nem tetszését kifejezve, majd elment a szobájába sértetten.
Napos reggelre ébredtek a Rumos Korsó vendégei, az ablakon beszivárgó hajnali fény érte őket. Dowson legördült kemény ágyáról, már hónapok óta rótták a vizet, így fürdőhely híján már rosszul volt saját testnedveitől. A fogadó legjobb szobáját tudhatta magának, aminek az egyik sarkában elhelyeztek egy lavórt tele vízzel és egy tisztálkodó eszközzel.
Osdaralia szigetországa pompás tájakkal rendelkezik a sós tenger mellett, mezőin megtermelt zöldségek és növények, hegyekben fellelhető ásványok, mind-mind páratlanok. Időjárása az év legtöbb részében hűvös, borús minden második nap lehet számítani csapadékra, a téli hónapokban hidegebbre fordul, ami havazással együtt köszönt, míg nyáron eléri a 25°-ot is a hőmérséklet. A kézművesség országa innen kerülnek ki a legcsodálatosabb porcelánok, ékszerek és ruhák, amellett a művészetek központja is. Lakói általában a fellegekben járnak, de egyfolytában versengenek egymással, hiszen itt mindenki mindenkinek a vetélytársa. Sokan nem tudtak érvényesülni, más országokba mentek a hírnév reményében, így a királyság lakossága egyre fogy. Az uralkodó elkeseredésében egy nehéz lépésre szánta el magát. Azt csiripelik a madarak, hogy kénytelen egyetlen lányát férjhez a kontinenst meg eladni Hydopen királyának, aki készségesen elfogadta az ajánlatot. De most az ország virágzik és a termékei más tájakon is elismertek, a vízi kereskedelem aranykorát éli, ahogy a kalózok dúskálnak kincseikben. Mi tagadás az élet bejön Katherine kapitánynak is ez által a feketepiac királynőjének hívják a háta mögött. A bűnszervezetek minden céhet és kézműves családot bekebeleznek, hogy hatalomra jussanak. Osdaralia fővárosa nem különbözik sokban a többi kikötővárostól, s mégis kiemelkedő. Lakói gazdag kereskedők és nemes emberek, de a part mentén fellelhető a koszos, nincstelen söpredék is. Osria macskaköves főútja, mint mindig most is zsúfolásig telt, kofák és árusok próbálnak megszabadulni régi portékájuktól. A kastély csúcsai fellegekbe nyúlnak, a várat vizes árokkal vonták körbe mindentől féltve a bent lakókat. A nagy terem előtt várakozó kalóznő kezdte elveszíteni a türelmét, de nem mutatta ki igazán. Gibbs, aki elkísérte őt, viszont teljesen tisztában volt azzal, hogy fogadott lánya miért mozog egyfolytában egyik lábáról a másikra nagyokat sóhajtva.
– Katherine kérlek – kezdett bele a tengeri medve, de inkább elhallgatott látva a lány szikrázó tekintetét.
– Fáradjon be hölgyem – nyitotta ki a fém ajtót egy őr. A kapitány besurrant a kis résen és kimért léptekkel menetelt a trón elé. Tisztelet teljesen meghajolt, feszengve várta az ítéletet.
– Katerina Dowson, ha nem tévedek! – szólalt meg Josephin George William de Larte miután végig mérte az előtte állót. A lányka egy vékony vonallá húzta vérvörös ajkait, majd aprót bólintott. Bármennyire nem tetszett neki a hirtelen névváltoztatás jobbnak látta, ha hallgatásba burkolózik, mégis a királya előtt állt. Heves természetét vissza fogta és lenyelte kitörni készülő szavakat. Tisztában volt a helyzetével, egy rossz szó és örök életére egy cellában csücsülhet csili-vili bilincsekkel a végtagjain.
– Gyermekem, egy nagyon fontos megbízást adok neked, amiért természetesen busás jutalom üti a markodat amellett, hogy hivatásos kalóz lehetsz, aki engem szolgál – intett egyet a sarok felé. Két szolga közéjük tett egy hatalmas ládát, majd felpattintották a zárat és lehajtották a tetőt. A ládikó telis tele volt arannyal és mindenféle értékes ékszerrel. Első ránézésre is meg tudta állapítani, hogy ebből az összegből élete végéig ő lehet a város legelőkellőbb madame-ja. Szemei felragyogtak a portéka láttán, közben egy harmadik katonának kinéző férfi oda adott neki egy hivatalos okmányt.
– Mi lenne a feladatom? – kérdezte valami hátsó szándékra gyanakodva.
– El kell kapnod a hét tenger legveszélyesebb kalózát – válaszolta az öreg uralkodó, botjával erélyesen mutogatva minden felé.
– Mégis kiről lenne szó? – kérdezte, keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt.
– A Perseida névre keresztelt hajót kell elfogni és ide hozni a kapitányát – mondta katona, Dowson nagy szemekkel rá nézett, majd nevetésben tört ki.
– Az lehetetlen, hiszen csak egy legenda – magyarázta levegő után kapkodva.
– Katherine igazuk van, mindenki ismeri a legendát, de látták azt a szellemhajót nem olyan régen. Azt suttogták a legénysége el van átkozva, szörnyetegek egytől egyig – súgta neki Smis, mire a lány nagyot nyelt és gondolkodóba esett.
– Vállalom! – szólalt meg egy hosszúra nyúlt csend után.
– Helyes! Helyes! – örvendezett a király nagyokat tapsikálva – Mr. Wesler és a serege fogják alkotni a legénységet, az úthoz megkapnak mindenféle szükséges holmit és az ország legjobb gályáját a Rettenthetetlen Armadát – mondta előbb a férfire mutatva, majd a járműre.
Katherine habozás nélkül az ablakhoz sietett, hogy szemügyre vegye, mivel kell közlekednie. Kétárbocos latin vitorlákkal felszerelt kisméretű hajó, ami inkább part menti hajózásra alkalmas egy-egy árucsere lebonyolítása végett ezzel lehetetlen megtenni egy hosszabb utat.
– Ezzel a lélekvesztő teknővel én sehová sem megyek!
– A katonaság legjobb hajójáról beszél most hölgyem! Tudja maga egyáltalán mit beszél? – kérdezte felháborodva a hadnagy.
– Mr. Wesler vagy akár, hogy is hívják – szelte át a köztük lévő távolságot két nagyobb lépéssel – ez a hajónak nevezett valami egy vihart sem bírna ki – jelentette ki farkasszemet nézve a férfi jég kék tekintetével.
– Akkor mit javasol Miss Dowson? – kérdezte végül megadva magát, mire a lány szája sarka győzelem ittas mosolyra húzódott.
– Egy másik hajót még hozzá nem is akár milyet! Azt javaslom, először szerezzük meg az Arany Árnyékot és utána vágjunk neki a küldetésnek – ördögi vigyort nem lehetett levakarni az arcáról, egy pillanatra Smisre pillantott, aki inkább lesütötte a szemét.
– A fekete vitorlás – gondolkozott hangosan – régen eltűnt ezekről a vizekről.
– Megtalálom bármi áron! Mr. Gibbs készítse indulásra az Amarillát – adta ki a parancsot, mire az öreg egy meghajlást követően elhagyta a termet.
– Őrültséget tervez kisasszony, ebben nem veszek részt – rázta meg a fejét, majd a királyra nézett hátha a segítségére siet.
– Mr. Wesler ön is velük tart! Ez parancs!
– Egy óra múlva találkozunk a kikötőben Wesler úr – vigyorgott a kalóz – Királyom! – hajolt meg tiszteletteljesen.
– Siess vissza gyermekem – integetett neki, mintha csak nyaralni menne. Josephin George William de Larte kora révén, sokszor képtelen felmérni a helyzetek súlyosságát, éppen ezért adott engedélyt erre a vállalkozásra. Az idő őt sem kímélte, mára már egy jó kedélyű, könnyelmű, befolyásolható és feledékeny élőhalott lett belőle. A nép imádta tisztessége és kedvessége miatt, de mindenki érezte, hogy a végét járja lassan tízedik éve tartotta rabságban lábát a gyógyíthatatlan köszvény, bármelyik pillanatban átadhatja magát a halálnak. Éppen ezért tartotta helyén valónak, hogy egyetlen örökösét feleségül adja Hydopten urának, így biztonságban tudhatta két legkedvesebb tulajdonát. Gyönyörű lányát és páratlan szigetországát is, de a palota sötét titkokat rejteget magában, amiről kevesen tudhatnak.
-†~†-
– Figyelem emberek! Mindenki készüljön, mindjárt elhajózunk innen! – kiáltotta el magát a szépséges kapitány, kormányhoz sétálva.
– Mi lesz az admirálissal? – kérdezte Smis halkabban a szokottnál.
– Ha nincs itt egy perc múlva itt hagyjuk – rántotta meg a vállát, majd elővette a láncos kinyitható óráját, ezzel hangsúlyt adva szavainak.
– Kisasszony nem szép dolog öntől, hogy meg akar válni személyem remek társaságától – lépdelt felfelé a bárkán az előbb említett férfi.
– Mr. Wesler minden emberemtől elvárom a pontosságot, mivel velem utazik ezért ez magára is vonatkozik – gúnyolódott tovább.
– Miss Dowson egy csendesebb helyen megbeszélhetnénk a részleteket? – kérdezte a férfi egy mély levegővétel után.
– Kihajózunk! Mindenki a helyére! Vitorlát ki! Rajta serényebben! – kiáltott magához véve a kormánykereket, közben a flotta többi tagja tette a dolgát, így az Amarilla elhagyta a biztonságot adó kikötőt és neki vágott a félelmetes hullámoknak.
– Jöjjön utánam! – elsétált az emberek mellett, le egészen a kabinjáig – Mit szeretne? – kérdezte miután a férfi becsukta maga mögött az ajtót. Katherine leült a kedvenc székére, lábait az asztal tetején pihentette. Az apja tette óta egyik férfiben sem tudott megbízni, így mindig készen állt egy váratlan támadásra, kezét a csizmája szárán pihentette ujjai a tőr markolatával játszottak egyfolytában.
– Tudja pontosan hol találjuk meg az Arany Árnyékot? – kérdezte rögtön a lényegre térve.
– Nem, de az nem is számít – válaszolta ravasz mosollyal az arcán.
– Ezt, hogy érti? Mi az, hogy nem tudja, merre van az-az átkozott ladik? – kérdezte tenyerével az asztalra csapva közvetlen a lába mellé.
– Úgy ahogy mondom! – vágta oda, hirtelen felállt szemtől szembe került beszédpartnerével – Nem tudom, pontosan hol van! – fejezte be a mondandóját.
– Akkor hogyan tudnánk valaha is megtalálni azt az isten verte teknőt? – kérdezte tőle a férfi. Egyre mérgesebb lett és közelebb lépett a nőhöz, aki elkezdett hátrálni, végül a falnak vágódott megfosztva mindenféle menekülési útvonalától. A hadnagy kezeivel falnak támaszkodott közel Dowson arcához, akit egyre jobban elfogott az ijedség, amitől mozogni sem tudott, szavai teljesen elálltak. – Hogyan? – morogta mérgesen – Válaszolj már! Az isten szerelmére! – már kiabált vele. Az érzelmei eluralkodtak Katherinen, már nem bírta tovább idegekkel, remegni kezdett, majd könnyei folytak végig az arcán lecsúszott a földre felhúzta lábait szorosan a mellkasához, homlokát a karjain pihentette.
– Sajnálom, nem akartam durva lenni – magyarázta Wesler leguggolva elé, nem tudta mi tévő lehetne a reakció láttán, még sosem tapasztalt ilyet egy hölgy közelében sem.
– Csak menj el innen – szipogta nagy levegővételek között.
– Miss Dowson önnek segítségre van szüksége – az előtte síró kezeit megfogta és annál fogva felhúzta őt, majd az ágyhoz kísérte, ahol leültek egymás mellé – Tessék, itt egy ruhazsebkendő – nyújtotta felé az elnyűtt anyagot, elvette tőle megtörölte szemeit és az orrát.
– Köszönöm Mr. Wesler!
– Nincs mit Dowson kisasszony.
– Kérem, szólítson Katherinenek – mondta a lány felnézve azokba az elbűvölő kék szemekbe, maga sem tudta miért ejtette ki a száján ezeket a szavakat.
– Ez esetben én is megkérném, hogy hívjon Antonynak – halvány mosolyra húzta száját – Jobban van már? – kérdezte miközben érdeklődve figyelte az arcát.
– Igen, sajnálom az előbbieket – húzta ki magát, majd újra felvette a megszokott érzelemmentes álarcát, amit csak nagyon ritkán vetett le.
– Semelyikűnk sem tökéletes – tűrt el egy kósza tincset az arcából – Elárulja nekem hogyan találjuk meg a hajót? – kérdezte halkan, mire egy bólintást kapott válaszul.
A szépség felkelt és az íróasztalához sietett elvett onnan egy tárgyat, majd visszaült a hajós mellé kezében tartva azt a bizonyos eszközt.
– Ez egy tájoló, de nem olyan, mint a legtöbb, ami északot mutatja. Ez az egyedi darab azt mutatja, amit akarok, csak rá kell gondolnom és megmutatja az irányt – kedvenc iránytűjét kezében szorongatta, el ne vesszen közben végig egy emberen jártak gondolatai. Scott Turner A mutató egy pörgés után mozgásba lendült, majd délen megállt, de senki sem vette észre…
– Értem, akkor induljunk útnak – kelt fel indulásra készen – Jöjjön Katherine – kezét felé nyújtotta kedves mosollyal az arcán, amit készségesen elfogadott.
– De az előbbiekről egy szót se senkinek vagy kivágom a nyelvét! Értve vagyok Antony? – kérdezte dühösen, de a férfi nevét ízlelgette mielőtt kimondta volna.
– Csak ön után Katherine kapitány – suttogta a lány fülébe vigyorogva, mire a lány megrázta a fejét gyilkos pillantással kiindult a kabinjából.
– Merre megyünk Dowson? – kérdezte Smis a kormány mellett kémlelve a tájat.
– Egy pillanat és megmondom – emelte fel az ujját, majd a célra gondolt – Arra! – mutatott északnyugat felé csillogó szemekkel, már látni akarta azokat a csodálatos fekete vitorlákat.
– Kapitány, egy percre – szólalt meg Wesler, mire ő mellé lépett.
– Hm? – kérdezte könnyedén.
– Miért hívja mindenki Dowsonnak? – kérdezte érdeklődve, mire Katherine lesütötte a tekintetét és egy vonallá húzta vörös ajkait.
– Mert én így akartam – válaszolta a kék szempárba nézve, az arca semmit sem mondott, de az arany íriszben megannyi érzés tombolt.
– Smis tartsd az irányt! – parancsolt rá, majd a kabinjába ment. Egyedül akart lenni a gondolataival, bármennyire is szerette a vége láthatatlan kékséget és azt, ahogy a szél összeborzolta a haját ez mind kis semmiségnek tűnt ebben a pillanatban. Ez a férfi újra eszébe jutatta a rég elveszettnek hitt érzéseit, egészen idáig úgy érezte a szíve fagyott, rideg kőszikla, ami már nem képes szeretni sem emlékezni a veszteségre, amit átélt. Belül mélyen az agya egyik eldugott zugában, tisztában volt vele, hogy nem felejtette el egyetlen szerelmét, csak elnyomta magában egy képzeletbeli ládába zárta, aminek a kulcsát a tengerek mélyére dobta. Úgy hitte, ha megtalálja azt a hajót, amit még Scottal együtt akartak a magukénak tudni, akkor elmúlik az a szűnni nem akaró őrült vágyakozás egy halott ember iránt. Arany Árnyék… Az utolsó reményt jelentette számára, ami még most is olyan eszeveszetten távolinak tűnt. Már órák óta a tengeren ringatóztak, de a leányzó fekhelyén ülve falnak vetett fejjel a nyakában lógó kinyitható kámea medált szorította maga elé meredve. Egy erőteljes kopogás rántotta vissza a rideg, komor valóságba, amitől oly annyira undorodott minden egyes nap.
– Gyere be! – kiáltotta ajtón keresztül, mire az illető szófogadóan cselekedett, de meglepődött a látogató láttán és nyakába ejtette a nyakláncot.
– Egy kérdés nyomasztott és nem bírtam magamban tartani.
– Hallgatom Antony – az ágy szélére helyezkedett, majd megpaskolta maga mellett a helyet.
– Miért? – kérdezte a férfi leülve mellé az arcát figyelve.
– Mit miért? Ezt most nem értem – rázta meg a fejét, egyik szemöldöke a magasba szökött.
– Azt mondta úgy akarta, hogy mindenki a vezetéknevén szólítsa – bólintott, mire folytatta Wesler – Akkor mégis miért vagyok én kivétel? – kérdezte meg végül lesunyt fejjel.
– Nem tudom – válaszolta, majd gondolkodóba esett – Talán mert… nem számít! – hessegette el rögtön az eszement gondolatot.
– Mert? – kérdezett rá, de benn tartotta a levegőt.
– Mert eszembe jutatja egy régi ismerősömet – mondta ki végül a hadnagyra nézve, aki kifújta tüdejében szorult oxigént és rá meredt meglepődötten.
– Egy ismerősét? – kérdezte értetlenkedve.
– Igen, sajnos évekkel ezelőtt láttam őt utoljára – nyelt egy hatalmasat szomorúan lebiggyesztette ajkait, de szemeit nem tudta levenni a mellette ülőről, képtelen volt rá.
– Sajnálom – suttogta, megszorítva a kezét.
– Nem kell, mindig a szívemben fogom őt őrizni – egy halovány mosollyal megérintette a nyakában függő ékszert, majd esetlenül maga mellé ejtette a karját.
– Szóval meghalt – sóhajtott egyet és magához ölelte a nőt, bele puszilt barna loknis fürtjeibe.
– Köszönöm – suttogta vigyorogva, merően nézte a vékony ajkakat. Még közelebb húzódott hozzá percekig csak nézegette az arca két pontját, hol a szemét hol a száját, míg el nem határozta magát. Rá kellett döbbennie, hogy minden ember egyszer él és nem szabad elszalasztania egyetlen lehetőséget sem már nem teheti meg, mind hiába Scott már nincs többé ezzel meg kell birkóznia véglegesen, akár milyen fájdalommal jár. Gyengéden megsimogatta az arcát és a tarkóján pihentette ujjait körkörös mozdulatokat írt le vele, míg arca egyre közelebb ért a férfijéhez. Mielőtt lecsukta szemhéját végig nézett rajta, azok a zöld szemek, dús barna haja még mindig rabul ejtette egy szempillantás alatt, száját az övére tapasztotta és mohón falta azokat. Egy rövid csók, csak ennyire futotta, mivel Antony teljesen eltolta magától, Katherine pedig rá döbbent, hogy kinek az arcát képzelte el.
– Ezt nem lehet, én… – magyarázkodott – szeretek valakit teljes szívemből és…
– Nem akarja megcsalni – fejezte be helyette a lány elkeseredve, viszont tiszteletben tartott egy ilyen mély érzést, ami mosolyra fakasztotta, miközben legbelül meghasadt a szíve.
– Igen – vigyorgott teljes szívéből.
– Mesél róla? – kérdezte vidámságot színlelve, elterelve a gondolatait a saját nyomoráról.
– Amelia egy angyali teremtés, nem ismerek nála tisztább hölgyet, kifinomul, tudálékos, kedves, őszinte, tisztességes és igazi a szerelme irántam. Kívánhatnék ennél többet? – míg mesélt teljesen bele feledkezett.
– Milyen kívülről? – kérdezte érdeklődve, kíváncsi ki nyerte el ennyire a szívét.
– Gyönyörű hosszú szőke hajú, égszínkék szemei vannak, nádszál karcsú, alacsony, szemérmes kislányos arcú lányka – már maga előtt látta szerelme képét.
– Tényleg meseszép lehet – próbálta elképzelni az illetőt – Hol ismerkedtetek meg? – tette fel az újabb lényegre törő kérdést.
– A palotában, egyik alkalommal véletlen futottam vele össze, de szerelem volt köztünk első látásra – nem lehetett le vakarni az arcáról a vigyort, ahogy az emlékek mezején járkált.
– Most döbbentem rá! Ön Maria Amelia de Lartet szereti és az uralkodó lánya is viszont – döbbent meg, amit tátott szája jelzett a legjobban.
– Csöndesebben, ha kérhetem! A kisasszony el lett jegyezve Heric von Wonder királlyal, akarata ellenére, de nem tehet ellene semmit, hiszen ez atyja végső akarata – a hangulat szomorkássá változott, a levegő megtelt feszültséggel és egy újabb reménytelen szerelemmel.
– Most mennem kell! Ellenőrzöm, hogy helyes irányba tartunk-e – ugrott fel a kényelmetlen helyzetből Katherine kirontva a szobából, egészen a kormányig sietett. Kabátja zsebéből elő vette a tájolót, ami körbe-körbeforgott megállás nélkül pont, mint a gazdája gondolatai. Megrázta a fejét és átadta magát a hűvös szellőnek és beszívta a sós illatot, ami mindig megnyugtatta eleven lelkét, egyetlen gondolat járt a fejében, mire mutató megadta az irányt.
– Fordulunk balra! – adta ki a parancsot, mire minden kalóz tette a dolgát ő pedig kormányozott tekintetét le nem véve a kékségről.
– Mikor érünk oda? – kérdezte Antony ugyan azon a semmit mondó hangon, a kapitány elkerülte a pillantását és a közelségét is.
– Nem tudom – válaszolta, majd Gibbshez sietett valami mondva csinált ürüggyel.
Hónapok teltek el az indulás óta, minden ember napról napra feszültebbé vált a rendes étek, kalandok, csaták és nők nélkül. Az egyetlen ellenkező nemű személlyel senki sem mert kikezdeni, féltek tőle ha csak csúnyán nézett vagy akár megemelte a hangját, kiérdemelte minden egyes emberétől a tiszteletet. Viszont mindenkinek feltűnt, hogy a hivatásos katona és a főnök látványosan kerülték egymást, csak ha a szükség úgy hozta, akkor szóltak egymáshoz pár pillanat erejéig. Pletykák reppentek fel kettejük hűvös kapcsolatát illetően, de mindegyiket elhessegette Smis, aki teljes mértékig megbízott nevelt lányában, csak ők ketten tudták, hogy nem fog belekezdeni egyetlen kapcsolatba sem. Egyik éjjel közös megegyezés alapján a legénység úgy döntött felhajt egy rumos hordót ünneplés céljából, kijár nekik is egy kis szórakozás úgy gondolták. Az alkohol hatása mindenkit meglátogatott az nap, amitől megeredt a nyelvük, régi történetek mesélésébe kezdtek egymás szórakoztatására.
Dowson hamar megunta a férfiak társaságát jobbnak látta, ha a kabinjában vészeli át az éjszaka további részét egy üveg rum és pár fegyver társaságában.
– Katherine! – rontott be az ajtón Wesler kopogás és mindenféle etikett betartása nélkül.
– Antony! Mi szél fújta erre? – kérdezte a hölgy két vihogás között.
– Van egy kérdésem! – becsapta maga mögött az ajtót, majd nehézkesen elindult az ágyhoz.
– Mondja csak!
– Miért kerül engem? – kérdezte lehuppanva az ágyra, a válaszra várt egyfolytában dülöngélt.
– Nem kerülöm, vagyis nem tudom! Már semmit se tudok, bár egy valamit mégis! – lelkendezett a lány, kótyagos fejét ide-oda billegette.
– Mit? – kérdezte kezein támaszkodva.
– Szeretem Scottot, aki meghalt, míg maga Ameliát, aki férjül fog menni egy seggfejhez. Hol itt az igazság? Mind emellett már azt sem tudom, mikor éreztem magam ilyen jól! Bár hiányolom a férfitársaságot.
– Az élet igazságtalan! Miért hiányolná a férfiak társaságát, mikor egy tucat vár önre oda fent – próbálta felemelni a kezét, de túlságosan nehéznek érezte azt.
– Nem úgy értettem! – magyarázta, mire a férfi feje előre esett, aztán két kezébe fogta a lány arcát és az arany szemeiben elveszett. Hirtelen ötlettől vezérelve Wesler megcsókolta Dowsont, aki rögtön viszonozta azt, mindketten elvesztették a fejüket hála a nyughatatlan vágynak és az alkohol üdítő hatásának. A lány blúzát levette, így megpillanthatta fedetlen kerekded kebleit, lekerült róla is a fehér ing, ami nélkül megmutathatta izmos felsőtestét.
– Tényleg ezt akarja Mr. Wesler? – kérdezte a nő, mikor elváltak ajkaik egy pillanatra.
– Igen Miss Dowson! Kívánom önt mindennél jobban, maga páratlan gyönyörűség – bókolt, míg kezei bejárták a melleket. Önkéntelenül egy odaadó sóhaj hagyta el a száját, majd kezei lefelé vándoroltak egészen a férfi nadrágjáig, amit elkezdett kibontani. Lerántotta Katherine nadrágját, míg ő végig puszilgatta nyakától lefelé egészen a mellkasáig, mire a férfi felnyögött, magukra terítette a takarót, ezzel eltakarva a kívánatos testet kíváncsi szemek elől. Még mielőtt bármi komoly történhetett volna kettejük között elájultak a rum és fáradság hatására. Antony képtelen volt megtartani magát, így Katherine testére esett, akiből a csattanás után egy fájdalmas nyögés szakadt fel, arrébb lökte magáról és megadta magát az öntudatlanságnak. Kora hajnalban Dowson erőteljes horkolásra ébredt, másik oldalára fordulva bele ütközött a hang tulajdonosába fáradtan nyitotta ki szemeit, de a döbbenet hamar magához térítette. Meztelen teste köré fonta takaróját, ruhái keresésére indult közben hátra pillantott, szemei önkéntelen végig pásztázták az ágyában fekvő testet. Öltözködés közben próbált visszaemlékezni az előző éjjelre, de csak a sötétben tapogatózott, hiszen az utolsó józan foszlányokból arra következtetett, hogy egyedül tartózkodott a kabinjában. A paplant az ágy mellé dobta, majd oda feküdt a férfi mellé, kellő gyengédséggel ébresztgetni kezdte az álomszuszékot, bár első gondolata azt követelte, hogy kiabáljon rá, de mégsem ezt tette. Szőke rövidre nyírt haján végig simított, apró puszit adott az arcára, Wesler 180°os fordulattal szembe került vele közelebb húzta magához és megcsókolta. A lány rögtön elhúzódott tőle és egy erőteljes pofonnal jutalmazta, aminek a csattanását még a fedélzeten is hallani lehetett.
– Kelj fel és öltözz! – kiáltott rá, mire a férfi kikerekedett szemekkel pillázott.
– Sajnálom – hebegte zavarodottan – Mi történt tegnap? – kérdezte. Ebből a kalóznő rájött, hogy egyikük sem tudja mi az igazság, de sajnos mindig a legrosszabbra gondolt egyből, amitől felment benne a pumpa.
– Kifelé a kabinomból! Meg ne lássalak még egyszer itt! – kiáltozott, majd a legközelebbi tárgyon vezette le a felgyülemlett feszültséget. Tudta nem bánthatja a király egyik nagybecsű katonáját bármilyen szívesen fosztaná meg szerszámától megtorlásként, így a fabútor bánta, minden egyes ütést követően reccsent egyet a szekrény. Az ajtó csapódása jelezte, hogy egyedül maradt újra, kínjában lerogyott a padlóra és magához szorította medált a kis pöcöknél felnyitotta azt. Kedvese képét nézegette, míg nem elmosódott látása a sós lének köszönhetően minden fájdalmat ki akart ölni a szívéből, de mégsem tehette cipelni kellett magával örökké.
– Dowson! Megtaláltuk! – rontott be a szobába Smis, de a vigyor lehervadt arcáról, egyből szeretett nevelt lányához sietett, aki összecsapta a nyakék két felét.
– Hát meg van? – kérdezte letörölve gyengeségének utolsó jeleit.
– Nem sokkal előttünk van az Arany Árnyék – válaszolta, de a tekintetéből ki lehetett olvasni, a legkevésbé érdekelte az-az isten verte teknő, inkább a lány lelkiállapota miatt aggódott.
– Akkor mire várunk még! Szerezzük meg! – felkelt és kirohant a fedélzetre – Mindenki figyeljen! Ágyúkat tüzelésre készítsétek! Legyetek résen lehet, hogy támadni fognak! – adta ki az utasításokat, mire mindenki tette, amit kellett. Kormány mögül figyelt minden apró rezdülést, míg párhuzamba nem álltak egymással, először a legénység egy része merészkedett át ellenőrizni, hogy üres-e, mikor megbizonyosodtak róla a többiek is csatlakoztak.
Katherine Dowson életében másodjára lépkedett a tengerek legjobb hajóján, újra és újra csodálattal nézett végig új szerzeményén. Elő- és főárbocán négy-négy keresztvitorlát, tatárbocán egy latin- és két keresztvitorlát hordozott magában. Az orrárbocán pedig a szokásos vakvitorlán kívül az orrsudár fölött is megjelent egy keresztvitorla. Fegyverzetét 80 db ágyú alkotta, ebből 32 db az alsó fedélzeten, 28 db a felső és 20 a fedélzeti felépítményekben kapott helyett. A tatfelépítmények több emeletesek, és minden emelet erkélyben végződött, a magas első felépítmény túlnyúlt a hajótörzsön. Páratlan látványt nyújtott, de a pallóra nézve elfogta az emlékek végeláthatatlan filmforgataga, ami csak pörgött szemei előtt gombócot képezve a torkában. Nagy nehezen lenyelte azt magára öltötte láthatatlan álarcát és az embereihez szólt újra, miközben büszkeség töltötte el.
– Mindent pakoljatok át! Mr. Gibbs egy percre!
– Kapitány – ment oda hozzá, várakozással eltöltött percek következtek.
– Mennyire ragaszkodsz a kincsedhez Smis? – kérdezte, amilyen halkan csak tudta.
– Lányom én már régen neked ajándékoztam az Amarillát, így a tiedé! Azt teszel vele, amit szeretnél, bár ha úgy döntenél, hogy útjára engeded, akkor szeretnék tőle tisztességes búcsút venni. Viszont azt tudnod kell bármerre is mész én követni foglak – a megható monológot követően a lány egy szó nélkül szorosan magához ölelte a vén medvét.
– Köszönöm apa – suttogta, majd gyorsan elengedte. Többször akarta így szólítani nevelőapját, de sosem vitte rá a lélek és persze félt is Smis reakciójától, így csak a nevén szólította egészen mostanáig. Látta rajta, hogy teljesen meghatódott, redős szemeit törölgette, mintha bele ment volna valami, majd parancsolgatni kezdett a flottának mit hova tegyenek. Órákkal később az Amarillaelindult utolsó útjára, kifeszített vitorlákkal a kormánykerékhez erősített kötelek segítségével tartotta az irányt a messzeségbe.
– Tüzeléshez készülj! Tűz! – harsogta Gibbs az ágyúk dörrenését követően könnyes szemekkel nézte végig, ahogy porrá ég szívének kedves hajója. Nem lett volna szívük eladni így inkább szétzúzták, tisztességes halált érdemelt, hiszen annyi éven át hűségesen szolgálta őket, minden egyes csatában helyt állt. Katherine Dowson visszavonult újdonsült kabinjába térképek bújásával akarta eltölteni az idejét, de a szobába érve meglepetés érte.
– Hello szépségem! Jó újra látni, bár azt hittem régen megettek a cápák – fogta be a száját hátulról egy alak, másik kezével egy éles fegyvert szorított a nyakához.
– Egy pisszenést se! – vette el tenyerét – Miből vetted a bátorság, hogy elfoglald az én hajómat? Hát nem tanultál a múltkori hibádból? – kérdések sorát tette fel.
– Üresnek véltem legénység híján – magyarázta a lány elhaló hangon, majd felbátorodott
– Hol vannak a rettenthetetlen embereid, akik annyira hűségesek hozzád? Csak nem fellázadtak ellened, mert rájöttek milyen aljas vagy? – kérdezett vissza gúnyolódva, mire a penge gigáját nyomta.
– Az Onelum végzett velük egytől egyig – válaszolta rekedtes hangján.
– Az csak egy legenda a hatalmas vízi szörnyről pont, mint a Perseida – ravasz módon információkat akart kihúzni a hibbantból, még ilyen veszélyes helyzetben is.
– A két szememmel láttam a víz alá bukó monstrumot, majd egy fülsiketítő hanggal hívta magához a kis kedvencét, aki szétmarcangolta őket.
– Mégis merre láttad őket? – egyre izgatottabbá vált.
– Az Északi tengerek felé. De miért érdekel annyira? Tudod mit nem számít, már régóta ábrándoztam rólad, akkor nem tudtuk kiélvezni egymás társaságát – mondta, majd leszaggatta az inget róla a gombot szerte szóródtak a padlón.
– Ne! Ne, csak ezt ne! – sziszegte Dowson. Teljes erejéből eltolta magától a férfit a kés megvágta a nyakát, de nem törődött azzal csizmájából kivette a tőrét és a zaklatója vállába dobta azt ezzel a falnak szegezve őt. Kardját kivette az oldaltartóból és egyenesen Barbados mellkasához szegezte, abban a pillanatban Antony és Smis törtek be az ajtón.
– Katherine jól vagy? – kérdezte az idősebbik.
– Most már igen! Kérlek, vidd az árbochoz és jó erősen kössétek ki, később elintézem – mondta, de a szemét le sem vette a gyilkosról Gibbs teljesítette a kérést.
– Tessék, ezt rakja a sebre – adott oda neki egy kendőt, de tekintete a lány szétszakadt felsőjéről inkább a földre siklott.
– Köszönöm – válaszolta a férfi tekintetét keresve.
– Megnézem, hogy állnak a fedélzeten – indulni készült, de egy kéz megragadta a csuklóját.
– Kérlek, ne hagyj itt így egyedül – szerelme halála után most először könyörgött bárkinek is.
– Dowson kisasszony – kezdett bele, de a lány megállította és elé lépett.
– Azt hittem ezt már megbeszéltük Antony – állánál fogva felemelte fejét, hogy a szemébe tudjon nézni, percekig egy szót sem szóltak egymáshoz csak álltak egy helyben.
– Katherine rám otthon vár mindkét Amelia, a bárkám és ő – suttogta alig hallhatóan.
– Tudom, de most itt vagyok én – válaszolta és megcsókolta az előtte lévőt, úgy érezte ki kell törölnie az utolsó emlékeket is, amik Scotthoz kötötték őt. Félt ettől a pillanattól, de ugyanakkor várta, hogy végre eljöjjön. Esze ágában sem volt máshogy cselekedni. Ha csak egy héttel ment volna vissza a múltba, akkor is ezt az utat választotta volna. Turner kezeit felcsúsztatta a hátán, majd egy mozdulattal lehúzta róla a ruhacafatokat. Miután neki is sikerült megszabadulnia a pólójától, csókokkal árasztotta el a nyakát, amiket ő sóhajokkal jutalmazott. Kezeivel megfogta a vállát, ezáltal is közelebb húzva őt magához. Érezni akarta őt, tudni, hogy csak az övé, hogy senki sem veheti el tőle most. Ha pedig ez önzőség, akkor igen, ő egy önző lélek, aki eddig mindig mások boldogságát helyezte előtérbe, a sajátjával nem törődve. Végül mielőtt bármi történhetett volna eltolta magától Weslert, mikor rá jött újra mást képzelt a babaarcú helyére.
– Sajnálom, de ez mégsem fog menni – felpattant az ágyból, szekrényből kivett egy alig használt blúzt miután felvette kirohant a kabinjából. Rövid levegővételek közepette állt meg a kormány előtt, hűvös szellő megnyugtatta zakatoló szívét, ujjait önkéntelenül alsó ajkára helyezte. Képtelen volt megkülönböztetni a valóságot a saját ábrándjától, minden egyes emlék fájdalmas utazásra invitálta, ami kíméletlenül feltépett szívében egy-egy összevarrt sebet.
– Nem szabad gyengének tűnnöm – suttogta maga elé meredve. Mélyet lélegzett, majd hosszan kifújta azt mégsem tudta lecsitítani kattogó fogaskerekeket, próbálta magával elhitetni a lehetetlent. Miszerint, azért nem tudja elfelejteni a halott férfit, mert még mindig életben van valahol nem messze innen, arra várva, hogy újra egymásra találjanak. Hónapok teltek el az újabb incidens óta az Arany Árnyék sebesen szelte az óceánt lépésről lépésre közeledve az északi tengerekhez, messze a semmibe hajóztak. Szól egy réges-régi legenda azokról a tájakról, az ott élő emberek szíve kemény, mint a kő képtelenek szeretetre, csak az ölés nyújt vigaszt számukra. Az ottani uralkodó alkut kötött az egyik hatalmas istennel, hogy segítsen rajta végtelen háborújában, aki hátsó szándékával sietett hozzá. Ehhez a mondához tartozik még, hogy ott találkozhat az ember a világ végével… egy ponton túl véget ér az óceán és a semmibe zuhannak a hajósok, még senki sem tért vissza onnan élve.
– Remélem készen állsz az utolsó utadra – állt kikötözött ős ellensége előtt Katherine mosollyal az arcán – Hozzátok! – parancsolta két emberének, akik erősen szorították köteleit.
– Dobj a tengerbe, ahogy azt én tettem veletek! – kiabálta a gazember, már hetekkel ezelőtt meghibbant, minden egyes nap torka szakadtból ordítozott mindenféle átkokat és szitkokat.
– Kegyes halál lenne az számodra! Kössétek meg jó szorosan a lábánál és a kezénél! – egyből teljesítették a kérését, majd a hosszú kötelet is megcsomózták a két végénél.
– Ezt Scott Turnerért kapod! – a lány arany szemei villámokat szórtak, mire a kalóz felröhögött mindent beterítve nyálával fogak híján.
– Nem halt meg – nyögte ki, két vihogás között.
– Hazudsz! – morogta ölésre készen, nem akarta elhinni, amit mondott neki.
– A saját szemeimmel láttam, nem is olyan régen – furcsa ezt hallani tőle, mikor barna szeme mellett egy kék üveget hordott.
– Nem! – sikkantott a kalózlány és lelökte a hajójáról – Húzzátok a másik oldalt! –szólt a legénység tagjaira, akik egy szó nélkül megtették. Sosem volt az erőszak híve, de ezzel már nagyon régóta tartozott, életében először alkalmazta a hajófenéken való áthúzást állítólag a legképzettebb matrózok sem élhették túl. Nagyjából fél órával később véget ért halandó élete Andrew Barbadosnak, akinek a fejéért busás jutalom járt volna, de Katherinet csak az édes bosszú hajtotta a váltságdíj helyett.
– A tetemmel mit csináljunk? – kérdezte a másodtiszt orrát facsarta a bűz.
– Dobjátok vissza a vízbe a cápák jól laknak vele – vonta meg vállát a szépség, majd első tisztjéhez sietett egy halaszthatatlan kérdéssel.
– Lehetséges, hogy még életben van? – kérdezte suttogva, nem merte kimondani azt a nevet.
– Fogalmam sincs – gondolkodni kezdett – ha láttad meghalni, akkor lehetetlen. Ha csak…
– Ha csak? – kérdezett vissza türelmetlenül.
– Kedvesem, a birtokodban van egy olyan csodálatos szerkezet, ami meg tudja mutatni, mire a szíved vágyik. Most tudod a leginkább hasznát venni! Tudd meg az igazságot! – Smis filozofikussá vált percek alatt, miközben az iránytűt bámulta, nevelt még félt a választól.
– Mi van akkor, ha tényleg igazat mondott? – kérdezte újra, torkában hatalmas gombóc keletkezett. Ha nem hazudott neki, akkor minden megváltozik és újra értelmet nyer az élete, de ha az ellenkezője fog történni, akkor nem tudja képes-e megbirkózni a fájdalmas igazsággal, még egyszer képtelen elveszíteni.
– Akkor csapot-papot félbe hagysz és a keresésére fogsz indulni, bármeddig is tart majd, addig nem tágítasz míg újra nem láthatod őt. Ismerlek gyermekem, számodra ő az egyetlen, akiért képes lennél elmenni a világ végére is!
– Éppen oda tartunk – nevette el magát szívből, mire az öreg szája is mosolyra húzódott.
– Tedd meg saját magadért – két tenyerébe helyezte a műszert és várt.
– Először és utoljára – nagyot sóhajtott, kiürített minden felesleges gondolatot az agyából. Egyetlen egy kedves arcot idézett maga elé, smaragd zöld szemeit, ahogy csillogtak minden alkalommal mikor rá emelte tekintetét, dús barna rövidre vágott haját, mindig komoly borostás arcát, amit annyira szeretett. Valamiért minden egyes alkalommal ugyan abban a pozitúrában képzelte el barna kopott bőrkabát alatta egy viselt tengerkék ing, egyik keze kedvenc kardja markolatán pihent, míg másikat lazán leejtve tartotta sötétbarna nadrágját hatalmas övvel fogatta fel a messzeségbe meredve bámul az árboc mellé támaszkodva. Igen, ő az a bizonyos másik fele, egyetlen szerelme, akiért tényleg meg is halna. Scott Turner…
Félve felnyitotta szemhéját és a tájoló mutatója meredt, ami szűnni nem akaró köröket tett meg, már éppen feladta volna Dowson, mikor végül megállt a mutató.
– Életben van – suttogta, nem akart hinni a szemének, hát mégsem csak képzelgés volt.
– Az irány is megfelelő – helyeselt Gibbs, mire a lány földöntúli boldogságban úszott.
– Mindenki a helyére! Minél előbb oda kell érnünk! – kiáltotta el magát, majd a kabinjába akart sietni. Újult erővel tanulmányozni akarta az összes térképét, tudni akarta mikor érnek oda, de egy kéz megfogta a csuklójánál ezzel megállítva a tervében, amiért nagyon mérges lett az illetőre, mikor felnézett rákérdőn felhúzta a szemöldökét egy szó nélkül.
– Nem kellene hinned egy eszementnek Katherine – mondta határozottan a hadnagy.
– Engedj el Antony! Erre most nem érek rá – kirántotta kezét az övéből és elsietett, nem tudta mikor kerültek olyan viszonyba, hogy tegeződnek, de nem bánta nem volt fontos. Újabb négy hét telt el az igazság óta, de még mindig nem érték el a célt, ami szomorúsággal töltötte el.
– Katherine, beszélnünk kell most azonnal! – rontott be az ajtón Wesler kopogás nélkül, az együtt töltött út alatt valahogy a szokásává vált, aminek a kapitány nem igazán örült.
– Antony! Már megmondtam, hogy kopogj mielőtt megzavarnál – válaszolta mérgelődve.
– Ez az ügy nem tűr halasztást! Az etikett, pedig senkinek sem erőssége ezen a teknőn – magyarázta egyszerűen, majd helyet foglalt az üres széken.
– Nem is értem, miért kell ezt felhozni minden egyes adandó alkalommal – rázta meg a fejét mosollyal az arcán – Szóval miről lenne szó? – kérdezte érdeklődést színlelve.
– A legénység azt hiszi, idézem a feketepiac királynőjének teljesen elment a maradék józan esze. Le kellene váltani, még mielőtt meghalunk mindannyian. Mielőtt még befejezném, hadd tegyem hozzá, hogy a választásuk rám esett – fejezte be mondandóját Wesler vigyorogva.
– Mindjárt jövök! – válaszolta Dowson, majd kivágtázott a fedélközből.
– Jó reggelt kapitány! – köszöntötte szívélyesen az egyik matróz.
– Mindenki ide hozzám! – kiáltotta el magát köszönés nélkül, szavaiból sütött a mérhetetlen harag.
– Talán mégsem volt jó ötlet elmondanom – állt meg az ajtónak támaszkodva a katona.
– Ki akar engem leváltani rá? Halljam! Álljon elő az, aki szerint meghibbantam! – harsogta, mire néma csend telepedett a legénységre – Mire vártok még? – kérdezte, de senki sem mert nyíltan szembe szállni sem vele, sem az akaratával.
– Megérkeztünk! – törte meg a némaságot Smis morgós hangja, aki egészen eddig kimaradt mindenből, hiszen valakinek kormányoznia is kellett. Az idő minden már hetekkel ezelőtt hűvösebbre váltott és látták a saját leheletüket, de most már jégtáblákkal is meg kellett birkózniuk, amik az útjukba kerültek.
– Hát ilyen a világ vége – suttogták egyöntetűen a pipogya kalózok.
– Íme, uraim! Bizonyítéka annak, hogy a kapitányotok, azaz jó magam mégsem annyira eszelős, mint azt, ahogyan páran gondolták! – mondta a lány örömtől csilingelő hangon.
– Sajnálom, hogy meg kell szakítanom ezt a remek összejövetelt, de nem vagyunk egyedül – mondta Antony előre felé mutatva.
A Perseida egy fleute típusú hajó külsejét hínár, kagylóhéjak és más, különféle tengeri növények borítják. Ezek annak eredményei, hogy a hajó az óceán alatt is tud úszni. Állítólag az oldalain 46 darab, egyenként 6 fontos ágyú található rajta, azaz oldalanként 23. A főfedélzeten 18 darab, az ágyúfedélzeten 20 darab, a felső fedélzeten 8 darab ágyú van. A tatfedélzetet és az orrfedélzetet 4-4 ágyú díszíti. Mindenkori kapitányát a legendás Onelum is szolgálja. A hajó fedélzetén található hatalmas forgó kerékkel hívják, és amikor az teljesen el van forgatva, akkor egy hanghullámot küld az óceánok mélyére, felébresztve ezzel a szörnyet. Az mondják, hogy aki a Perseidát irányítja, az a vizek felett is uralkodik.
Mire észbe kaptak a hatalmas monstrum mellettük állt, kalózok tucatja mászott át hozzájuk, vére küzdelemre készen, nekik rontottak.
– Mindenki fegyverbe! Harc nélkül nem adjuk fel! – kiáltotta el magát a kapitány. Elő rántották a kardjaikat és pisztolyaikat, eldörrentek a puskák, közben a pengék acélos zöreje csengett. Sorra estek el az emberei, de ő mégsem hátrált meg egyre csak küzdött, mindent bele adott, kardja már a harmadik ellenséges kalóz szívét szúrta át, közben tőrével egy negyediket talált el a homloka közepén. Egy colt sült el tőle nem messze, ami eltalálta az egyik vívó matrózt.
– Antony! – sikkantotta a lány. Egy utolsó vágást követően oda sietett az összeesett hadnagyhoz, fejét a térdére helyezte – Kérlek, ne hagyj itt! Ne, nem hallhatsz meg! – mondogatta neki, de mind hiába.
– Katherine kérlek… – fájdalmai közepette vért köhögött fel.
– Ne, most ne beszélj! Bírd ki egy darabig, meg fogsz gyógyulni – mindketten tudták, hogy ez is csak egy hazugság lenne, mint az összes többi a közösen eltöltött idő alatt.
– Kérlek, mondd meg Ameliának, hogy teljes szívemből szeretem őt. Ígérd meg nekem! – mondta, miközben a hölgy kezét próbálta szorongatni – Ugye megmondod neki? – kérdezte könyörgő szemekkel.
– Igen, ígérem! Megmondom neki – hevesen bólogatott, visszatartva könnyeit.
– Köszönöm! Viszlát Kath… – az utolsó szavakat, már nem tudta kimondani, végleg elment.
– Ne! – zokogásban tört ki a halott fölé roskadva, képtelen volt bármit is tenni, érzékelte a körülötte lévő világot, de nem akart róla tudomást venni.
– Ne merj hozzáérni! A lány élve kell neki! – mordult az egyik alávaló dög a másikra, mire a kalóz felemelte gyűlölettel teli tekintetét. Antony szemhéjait lecsukta, kardját a mellkasára helyezte, elhúzódott tőle. Pengéjét magához vette arra támaszkodva felkelt a földről, eszeveszett harag gyülemlett fel benne, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Egy kiáltással csatába indult, az összes körülötte lévőtől meg akart szabadulni bármi áron, úgy érezte meg kell fizetniük egy ártatlan haláláért, aki semmiről sem tehetett. Győzni akart, de már csak ketten maradtak Gibbssel, az ellenséges haderők, pedig ahelyett, hogy kevesebben lettek volna megduplázódott a számuk. Dowson kitörni készült a kelepcéből, de egy kéz megszorította a csuklóját és annál fogva emelte a magasba. Egy két méteres óriással nézett szembe, aki eldobatta vele fegyverét, de szerencséjére nem az volt az utolsó. Szabad kezével kihúzta az utolsó tőrét a csizmája szárából és megvágta a támadója arcát, homlokától lefelé egészen az állkapocs csontjáig, mire az felmordult. A lány abban bízott, hogy elengedi a zaklatója, de tévedett a hörgést követően megrázta magát.
– Elég legyen ebből! – dörmögte, majd megrázta az előtte lógót – Most velem jössz! – közölte a tényeket, mindkét karját megfogta és annál fogva húzta maga után.
– Ne bántsátok őt kérlek! Smis! – kiabált nevelőapja után, aki körülött még mindig vagy tízen legyeskedtek, képtelen lett volna elviselni még egy hozzá közel álló személy halálát.
– Hozzátok őt is! – parancsolta behemót hátra pillantva a kutyáira. Az ideiglenes hídon keresztül átvonszolta a másik bárkára, aminek kapitánya elé dobta a fáradt testet.
– Ezt még megkeserülöd! – sziszegte felnézve a góliátra, a sebe már csak forradásnak tűnt.
– Fogd be a szádat te szuka! – vágott vissza.
– Hank kérj bocsánatot a hölgytől, ilyet nem illik mondani! – szólt rá a kapitány, a hangja olyan ismerősen csengett.
– Bocsánat főnök!
– Ne tőlem, hanem tőle! – mutatott a maszkos alak az előtte térdelőre.
– Bocs – közölte félvállról, ami nagy teljesítmény így is attól a tuloktól.
– Gondoskodjatok a másik vendégünkről, egy haja szála sem görbülhet meg! Addig én elbeszélgetek az ifjúhölggyel – adta ki az utasításokat, majd felsegítette a padlóról – Gyere velem! – suttogta a fülébe miután magához húzta. Nem tehetett mást, hiszen hajóját elkobozták tőle, embereit lemészárolták, őt pedig túszként átvonszolták ide. Jobb esetben nem ölik meg rögtön, hanem jó pénzért eladják egy olcsó, ócska bordélyba cédának. Ilyen gondolatok cikáztak elméjében, míg a fehérmaszkos ember egyenesen a kabinjába kísérte. Belépve a szobába kellemes meleg fogadta, úriember módjára lesegítette róla a vérrel és vízzel áztatott kabátját, majd a fogasra tette. Érezte az ismeretlen tekintetét magán, de képtelen volt elrablójára nézni, felfordult a gyomra az összes hozzá hasonlótól, inkább vetette volna magát a tengerbe, mint hogy meghunyászkodjon egy férfi előtt is. Az idegen egy lépéssel átszelte a kettejük közötti távolságot, szorosan a karjai közé zárta a bágyadt, de még mindig büszke női testet. Vékony száját a duzzadt vérvörös ajkakra tapasztotta, ismerős bizsergető érzés fogta el, ahogy összeért a testük egyszerűen szikrázott a levegő közöttük. Nyelvével behatolást kért a szájába, amit rögtön meg is kapott, melegség töltötte el minden egyes porcikáját a szenvedély lángra lobbant közöttük. A hosszúra nyúlt csókjuk után, a nő kicsit eltolta magától, hogy a smaragd szín szemekbe tudjon nézni.
– Mégis ki vagy te? – kérdezte a csóktól elalélva, majd visszafojtott lélegzettel várt.
– Még mindig nem tudod kicsi Katherine? – kérdezte hatalmas vigyorral a képén.
Óvatosan kicsatolta a szíjat és levette a hófehér álarcot, így teljes rálátás nyílt tökéletes arcára.
– Scott!
