A szívem egyetlen taktust ver,
a szavak rég elvesztek
kevés mit tőled kapok,
s temérdek sok mit adhatok.
bolondok vagyunk mindketten!
csak szaladunk az élet mezején,
elhaladunk egymás mellett. fékezés,
torpanás, egy apró fordulat. réveteg
lopott pillantás. Semmi más.
üresek a mondatok. Várakozás.
állunk némán, tehetetlenül.
egy félmosoly majd vége szakad.
törékeny fény csillog közöttünk
s mint e fény oly törékeny magam
lám itt van, száz szilagba zúzva szét
múlt, jelen s édes jövőkép…
Lebegek köztetek
Semmi és Minden:
közöttetek lebegek.
S nem értem mivé lett,
egykori gyermekded énem.
hol az a kislány aki
határozottan mondotta ki;
terrorista leszek!
hol van az aki vértizzadt
minden egyes nap az iskolapadban,
mert ő más, egyből megbélyegezték;
fogyatékos, hülye, buta, idióta
s a többi szót szívébe vésték,
ahelyett hogy diszlexia
hol van az a kamasz,
ki lázadt a rendszer ellen
és átkapcsolt páltói üzemmódba
középiskolát kijárva emelt magyart tett?
itt áll egy fiatal felnőtt hölgyemény
izgul, zavarodott s annyit kérdez még
azaz édes kisleány
vajon most büszke lenne rám?
a képek összefolytak
egyedül lebegek ottan
köztetek: Semmi és Minden.
a szavak deficitje
álmatlan éjszakákon át merengtem
hogy miről? azt magam sem tudom
létezel-e még? vagy csak a szívem zakatol?
kat-tog-a-ke-rék-egy-re
s megnézem mi van alatta
úgy mint szerencsétlen Anna.
szétszakít a vonat,
s tudom nincs már Moszkva!
a komédiának vége, ez már dráma
üveges a tekintetem… hogy kerültem oda?
elmesélhetném neked, nektek
de ugyan mondd minek?
hiszen a szavak régen deficitesek…
zakatol egy érzés, s fújtat
bennem az indulat
kitörni kész vulkán,
most még csak hallgatás.
unom a szavaim, az életet
s nem értem mivé lett álomképem.
a hercegem halott vagy sose volt
a lova döglött volt mikor fogantatott…
minden elenyészett a sínek alatt
s most lehetnék József Attila
vagy Kosztolányi; mint aki a sínek közé esett,
mégis szívemhez Tolsztoj áll közel
ő tudta jól; a szerelem egy népbetegség
hiszen a szavak dadogva szólnak belőlünk…