Az éjszaka sötét leple alatt hatalmas vihar kerekedett, a jeges tenger csapkodta a kikötőket, a fa stégek legtöbbje összeroncsolódott teljesen. Minden ember házaiban keresett menedéket az ítéletidő elől, villámok korbácsolták fel a fékezhetetlen vizet. Egyetlen hajós tudott megküzdeni ezzel a földi pokollal. Aki éppen olyan szeszélyes és kiszámíthatatlan, mint az ellenfele, ők ketten örök ellenségek és mégis édes testvérek.
– Kapitány a hajó már nem bírja sokáig! – kiabált, ahogy a torkán kifért az első tiszt.
– Smis szóljon a legénységnek! Álljanak készen, nem sokára kikötünk! – szólt erélyesen a főnök, mire mindenki futkorászott a hajón dolgukat végezve, nem mertek ellenkezni.
"Kiábrándít, hogy elhiszed, hogy elhiszem a mesédet. De a tiédnek most vége! Inkább megírom az enyémet…"