„ Kedves Naplóm!
Mielőtt elkezdeném veled megosztani a gondolataim először is bemutatkoznék és elmondanám ki vagyok. A nevem Emily Johnson egy átlagos lány vagyok vagyis voltam míg rá nem jöttem az igazságra. Az előző naplómat hirtelen haragomban elégettem puszta kezemmel. Igen a saját két kezemmel, kiderült, hogy egy világ sorsa múlik rajtam. Én vagyok az utolsó boszorkány, aki képes irányítani egy elemet legalábbis eddig úgy tudjuk. Két világ között élek egyszerre, egy dimenziókapu segítségével, amit még csak a védelmezőm képes megnyitni. Az előbb említett egy férfi, név szerint Dean Willson… Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen boldog leszek… Pedig körülöttem minden a feje tetejére állt.
Kiderült, hogy az én világomon kívül létezik egy párhuzamos is, ahol vannak mitikus lények. Sárkányok,elementálok,elfek,tündék – igen köztük van különbség – tündérek és a rémmesékből ismert vámpírok, entek, vérfarkasok, farkasok, hibridek és boszorkányok is. Még nem tudom igazán melyik lény jó vagy rossz, bár kiderült ez fiktív állapot. Abban a világban bármi megtörténhet a „szörnyek”alapjába véve jónak születnek, de a sorsukat maguk irányítják, így lehetnek rosszak is. Ez a világ kicsit hasonlít a középkorra, hiszen céhekbe tömörülnek az emberek. Ami meglepő és mégis hihető, hogy a mágia elevenen él a levegőben és mindenki másban egyöntetűen.
A boldogságom legnagyobb oka Dean, aki mindenben segít nekem, hogyan kezeljem az erőm. Csak az egyik elemet tudom megidézni gondok nélkül, itt arra gondolok, hogy rosszullét kerülget hányinger, fejfájás vagy nagyon ritkán még ájulás is előfordul. Ezen kívül úgy érzem, kezdek teljesen belehabarodni, amennyi időt együtt töltünk nem is csodálom. Csak sajnálatos módon egymás idegeire megyünk, aminek a vége sokszor sértődés. Ő próbál irányítani és kioktatni, ha valamit nem jól csinálok, de bunkó stílusban adja elő mind ezt, ami kissé kihoz a sodromból. Olyankor hajam elkezd lángolni és magam körül mindent felégetek egészen addig, amíg meg nem nyugtat teljesen. Azokban az égszínkék szemekben elveszek minden erőmmel vissza kell fognom magam bele ne túrjak sötétbarna rövidhajába, vékony ajkait csókolnám. De ez a te titkod és az enyém marad örökre! Az előző naplómat elkezdte olvasni, de téged egy titkos helyen foglak őrizni, ahol nem nyúlhat hozzád a mocskos mancsaival.”
– Em! Készen vagy már? – hallottam meg szobaajtómból a védelmezőm hangját, mire hirtelen összecsaptam a zöld borítású kis füzetem.
– Igen mindjárt megyek, csak várj türelemmel! – integettem neki jelezve, hogy menjen csak vissza a nappaliba, ahonnan feljött.
– Máris elkezdted írni az új naplód? – kérdezett rá, hiszen tőle kaptam a kis könyvemet bocsánatkérés képen.
– Igen, de ha ezt is elmered olvasni, akkor te fogsz égni és nem ő – emeltem fel a naplóm gyilkos pillantásokat lövellve felé.
– Egyszer te magad fogod felolvasni nekem a kis titkaidat – kacsintott egyet majd lazán besétált szobámba és kérdés nélkül leült mellém.
– Hé mit képzelsz magadról? Nem hallottál még olyanról, hogy magán szféra? – kérdeztem kezemben szorongatva a kincsemet, belül nyugalomra intettem zakatoló szívem.
– Bocsásson meg kisasszony, de nem érünk rá ilyenekre! – csattant fel kicsit mérgesen.
– Mondtam, hogy ott lenn várj meg és megyek – válaszoltam neki éjjeliszekrényemre vágva könyvecskémet, mostanában folyton veszekszünk.
– Erre nincs időnk, így is késésben vagyunk. De amúgy se kéne idegeskedned mert valamit felgyújtasz újra – a gyakorlásokat csak másik világban próbálhatom, sajnos itt közveszélyesnek lettem nyilvánítva.
– De vicces valaki, nem is tudom miért lettem hirtelen olyan feszült? – felhúztam egyik szemöldököm felé bökve beszéd közben.
– Tényleg fogd csak rám, de ha bajba kerülsz ne várj tőlem segítséget! – sértődötten keresztbe tette kezeit és felállt ágyamról.
– Meg kell védened te is tudod nagyon jól, vagy meghalsz! – nevettem ki mindketten tudtuk, hogy igazam van.
– Igyekezz Emily! Oblaan nem szereti ha megváratod – mondta majd eltűnt az ajtóban. Sokszor elmondtam neki, hogy ne teleportálgasson nálunk, de már csak azért is azt teszi, hogy bosszantson.
– Dean, ezért egyszer kinyírlak! – kiabáltam le nappaliba, magamhoz vettem bőrdzsekim és lefutottam hozzá. Sajnos a tűzgyújtáson kívül még nagyon semmihez sem értek nagy bánatomra.
– Úgy sem teszed meg, ahhoz túl fontos vagyok neked – villámcsapásként ért a felismerés, hogy tudja a titkom.
– Megint turkáltál a fejemben? – kérdeztem vissza karba tett kezekkel, szemeimmel gyilkoltam. Igen sajnálatos módon tud olvasni a fejemben, ahogy én is az övében. Gondolati úton tudunk, így kommunikálni, csak a testőr és a védence közötti kapocs miatt. Ez olyan dolog, mint hogy az élete is az enyémhez van kötve. Ha én meghalok ő is velem hal, viszont ha ő ne talán tán eltávozik az élők közül, én tovább élek.
– Csak ráhibáztam! Ha elzárod a tudatod nem olvashatok benne – javította ki a feltevésem.
– Mikor tanítasz már meg teleportálni? – kérdeztem kissé morcosan majd kezébe helyeztem sajátom. Füst gyűlt körülöttünk, mire pislogtam már egy virágos réten voltunk az illatok magukkal ragadtak, a szél felkapta hajam és az arcomba lökte.
– Már megint késtetek! – dorgált meg a mesterem. Nagyon érdekes először megijedtem tőle, de mostanra már megszoktam különös testét. Testőröm mesélte, tanítóm régen egy nagyhatalmú boszorkány volt, de hibázott és elkezdett gonosszá válni. Utolsó erejével képes volt lelkét átültetni egy születendő sárkányéba, így nem vált rosszá. Nem szeret a múltjáról beszélni, hiszen ennek már több évszázada.
– Bocsánat az én hibám elkalandoztam – hárítottam most először mindent magamra, Dean egyből kikerekedett szemekkel nézett.
– Legközelebb ne legyen ilyen! Kezdjük a tanulást, meg kell tanulnod megidézni a többi elemet is. Tudom képes vagy rá, a lelkedet engedd ki! – kezdte újra a szokásosat. Minden áldott nap ez ment suli után Dean haza vitt együtt tanultunk, majd ha anya otthon volt beadtam neki valami mesét hova megyünk. Jobb volt mikor nem tartózkodott otthon nem kellett magyarázkodnom. A testőröm is iskolába jár, hogy figyelhessen rám, de még mindig csak barátok vagyunk vagy már az sem…
Tanulás után áthozott ide hadd kínozzon Oblaan a sárkány, majd este hulla fáradtan dőlök be az ágyba.
„ Kedves Naplóm!
Van egy jó hírem és egy rossz is, nem tudom melyikkel kezdjem, bár szerintem neked úgy is mindegy hiszen nem tudsz velem örülni. Kezdem inkább a rosszal, ma felgyújtottam a túloldalt egy egész rétet és jó pár gonosz entet. A jó hír viszont az, hogy kezdem kiismerni az erőm és egészen jól kezelem a tüzet. A levegőt igazán még mindig nem tudom irányítani. De Oblaan szerinte eléggé jól haladok csak legyek türelmes magamhoz.
Van még valami, ami vegyes érzelmekkel tölt el, a tanárom úgy döntött, hogy küldetéseket kell teljesítenem Deannel. Ha már róla van szó nagyon nem értem, egyszer kedves másszor, pedig olyan ellenszenves. Nem tudom meddig bírom ezt az állapotot.
Még el akartam neked mesélni milyen is ez a párhuzamos világ amiben én vagyok a kiválasztott. Állítólag én fogok rendet teremteni a jó és rossz egyensúly között, csak még senki sem tudja hogyan. Több bolygó egyesülete, amik messze vannak egymástól, minden bolygón egy-egy nép vagyis faj helyezkedik el. Mágia kapuk segítségével mehetnek egyik égitestről a másikra. Sajnos vannak olyanok, akik vérdíjat tűztek ki a fejemre.
A fő bolygót Oriernek nevezik itt minden faj békességben élhet egymás mellett. Bűnözés mentesen, hiszen a kapitólium vigyáz a rendre. Nagyjából olyan, mint a mi földünk legalábbis méretre és formára. A központ körül forog a többi mintha egy nap lenne. A világítást fénykristályokkal oldják meg, amennyire szükségük van. A bennem rejlő varázslatot, ha felszabadítom mindenre képes vagyok…
Sajnálom most mennem kell! Anya hazajött és ha jól hallom Dean is.
Már olyan, mintha családtag lenne, anya nagyon megkedvelte őt.”
– Szia Em! – Megjöttem kicsim! – kiáltották el magukat köszönésként, mire leszaladtam a lépcsőn.
– Sziasztok! – anyának adtam egy puszit, majd megöleltem testőröm, furcsa módon visszaölelt.
Gyorsan elengedtem nehogy félre értsen valamit. Hétvége volt, de még ilyenkor sem hagyott nyugton.
– Gyertek ebédelni már kész, csak meg kell teríteni – invitáltam őket a konyhába, de mire megcsináltam volna a terítést Dean megtette helyettem.
– Asszonyom ebéd után elrabolhatom a lányát? – kérdezte anyától, aki biztos megengedi amennyire megszerette.
– Hová viszed már megint? – kérdezett vissza érdeklődve, ő nagyon szeretné ha egy párt alkotnánk.
De jobb ez így, hogy nincs semmi köztünk az égvilágon.
– Az maradjon az én titkom – kacsintott, majd végig nézett rajtam aztán anyára mosolygott kisfiúsan.
– Ha időben haza hozod viheted – egyezett bele túl hamar.
– Köszönöm, ígérem vissza kapja – nevette el magát vele együtt szülőm is, amire én csak mosolyogni tudtam kikerekedett szemmel. Ebéd után neki akartam állni mosogatni, de lebeszélt róla.
– Hagyd csak, majd én megcsinálom. Menj és érezd jól magad – megölelt búcsúzásképpen.
– Köszi – hebegtem majd felsiettem szobámba, Dean az ágyamon ült és engem várt csillogó szemekkel.
– Hova megyünk? – kérdeztem tőle érdeklődve, közben reméltem nem át oda…
– Majd megtudod, mostanság túl kíváncsi vagy – borzolta össze hajam, mikor mellém ért.
Megragadta csuklóm és maga után vonszolt egészen az alsó folyosóig. Magamra vettem kabátom indulásra készen. Kivezetett kocsijáig – amit ugyan úgy imádtam, mint ő – anyósülésbe huppantam.
Mikor beült felé fordultam kérdő pillantásokkal.
– Ezt kösd a szemed elé – adott kezembe egy selyemkendőt, oda tettem, ő pedig segített bekötni biztos, ami biztos. Beindította motort és elindult nagyjából negyed órát kocsikáztunk emelkedőnek, aztán megállt.
– Levehetem? – kérdeztem, bosszantott, hogy semmit se látok.
– Még nem – kinyitotta nekem az ajtót és felsegített, majd kocsi elé vezetett ha jól sejtem.
– Megérdemled, hogy a nyári szünet első napja emlékezetes legyen – mondta, közben levette szemem elől az anyagot. Egy kilátó tetején voltunk az elém tárt látvány teljesen megbabonázott, az egész várost látni lehetett. Közben madárcsicsergés hallatszott hátam mögül. Megfordultam és az út másik felén egy erdő terült el.
– Tetszik? – kérdezte hátam mögül, lehelete bizsergette minden egyes porcikám.
– Gyönyörű, de miért hoztál ide? – fordultam meg csípőre tett kézzel.
– Elrontod ezt a szép pillanatot. Gondoltam megmutatom hogyan tudsz teleportálni egyik helyről a másikra először is – vonta meg vállát lazán majd felém nyújtotta kezét. Övébe tettem sajátom és vártam a következő lépést. Csillogó szemekkel figyeltem, mint egy kis diák az első iskolanap, fűtött a tudásvágy.
– Oké, akkor gondolj a kedvenc helyedre, de várj – mutató ujját felemelte, mire kinyitottam a szemem – ne csak gondold, hanem képzeld is el. Látod magad előtt? – sosem láttam még ilyennek, türelmes és nyugodt.
– Igen – vágtam rá a választ, imádom azt a helyet, amikor csak ott vagyok harmónia vesz körül.
– Most képzeld azt, hogy ott vagyunk, majd gondold és akard, hogy ott lehess! – már nem vártam tovább becsuktam a szemem és koncentráltam. A levegő megindult körülöttünk és a föld mozgásba lendült.
– Nyugi Em! Ne görcsölj rá ennyire, csak lazán! Ha belül is nyugodt vagy, csak akkor sikerülhet – magyarázta, de már hangja megnyugtatott.
– Dean nekem ez nem megy – nyitottam ki a szemem nyafogva.
– Ne add fel ilyen hamar, nekem fél évbe telt kapu nélkül teleportálni – érvelt őszintén, végre van egy hibája. Újra lecsuktam szemhéjam és végig gondoltam az előbb hallottakat. Szél felkapta hajam, föld újra mozgásba lendült, majd füst gyűlt körülöttünk. Fojtogatott ez a levegő, köhögnöm kellett tőle, kinyitottam a szemem. De egyből be is csuktam, nem akartam elhinni, amit láttam. Vulkanikus kőzeteken álltam mindent moha borított be, az erdőben voltunk. A kedvenc helyemre kerültem, még mindig ámuldozva forogtam körbe, minden pontosan ugyan olyan. Tölgyesek hatalmas lombjai adtak egy kis árnyékot a köveknek.
– Dean sikerült, itt vagyunk – ugrottam a nyakába örömömben, mire felemelt és megforgatott.
– Mondtam, hogy sikerülni fog! – lerakott és olyat tett, amit eddig soha. Megcsókolt, nem tudom, hogy tényleg ezt akarta-e, de abban a pillanatban visszacsókoltam neki. Levegővételek közepette váltunk el egymástól, de még így is szorosan fogta derekam.
– Dean – kezdtem volna bele, de szám elé tette az ujját ezzel elhallgatatva.
– Menjünk vissza – suttogta, mire bólintottam és ugyan azzal a technikával már kocsinak támaszkodtam karjaiban. Kiszabadultam öleléséből és a tájban gyönyörködtem, közben arcomon sós folyadék folyt végig. Nem voltam hajlandó rá nézni egyszerűen nem tudtam megnyugodni a gondolataim össze-vissza csapongtak.
– Em kérlek, fordulj meg – leráztam kezét magamról majd megtöröltem az arcom és felé fordultam, de nem mertem szemébe nézni. Beszálltam autóba és vártam míg el nem indulunk. Nem tehetett mást egy szó nélkül házunkig vezetett, majd leparkolt.
– Nem kell bekísérned, magamtól is eltalálok a szobámig – mondtam aztán becsaptam az ajtót.
Nem tudom miért lettem ennyire mérges rá, de nem bírtam egy légtérben lenni vele. Talán megijesztett, hogy viszonozza az érzéseimet, vagy csak ki akarna használni?
„ Kedves Naplóm!
A nyár hamar eltelt minden egyes nap edzettem és gyakoroltam. Tűz mágussá váltam idő közben, de a levegő nem akart igazán engedelmeskedni, pedig apait-anyait beleadtam.
Egy hónap elteltével semmi sem változott, augusztus első napjain esőre keltem, majd a borongós időt átváltotta napsütés… Oblaan tegnap egy megbeszélésre hivatott, azt akarja, hogy bizonyítsak terepen is.
Egy veszélyes küldetésre fogok menni a védelmezőmmel. Egy vámpír szervezetet kell felszámolnunk, akik jogtalanul gyilkolnak. Ezért Vallepirba kell utaznunk – így hívják a vérszívók bolygóját – oda még soha nem merészkedett halandó. Ha mégis az nem tért vissza élve… maximum darabokban. Eléggé egy vad népség, akik fekete ruhákban járnak. Extra gyenge neonokkal oldják meg a világítást, náluk nincs több fény, hiszen az halálos. Ugyan úgy, ahogy a tűz, viszont a keresztre és a foghagymára csak nevetnek. A Vámpírnaplók című könyvsorozatban használt fa karók sem érnek semmit. Nagyjából olyan számukra, mintha csiklandoznák őket. Kissé szadista és mazochista nép, egy ilyen faj közé kell beépülnünk, mint újoncok.
Remélem sikerül az akció, hiszen még túl fiatal vagyok a halálhoz.
Kívánj sok sikert nekem, hiszen ma éjjel indulok a halálomba…
Remélem még lesz esélyem neked írni…” Azzal letettem smaragd színű naplóm az éjjeliszekrényemre. Tudom ott biztonságban van, mivel egy láthatatlanná tévő bűbájjal levédtem, főleg az illetéktelen kezek elől. Anya úgy tudja kirándulni megyek Deannel, bárcsak inkább az lenne. Bepakoltam egy kis táskába pár ruhát és egyéb szükséges holmit. Perceim vannak vissza az indulásig. Még utolsó pillantást vettem tükörben lévő önmagamra, majd magamhoz kaptam a cuccom. Ahogy leértem az emeletről megszólalt a csengő, édesanyám gyors léptekkel ott termett az ajtóban, hogy kinyissa.
– Jó estét Mrs. Johnson – köszönt a fiú míg én viktoriánus stílusú csizmámba bújtam és az ugyan úgy fekete színű szövetkabátom felvettem.
– Készítettem nektek harapnivalót az útra – nyomott kezembe a temérdek becsomagolt szendvicset.
– Köszi anya, nem kellett volna – válaszoltam mosolyogva.
– Engedelmével mi most indulnánk – szólt közbe az egyetlen férfi, átvéve tőlem a csomagot.
– Vigyázzatok magatokra, főleg te a lányomra! – ölelt meg búcsúzásként, aztán szigorú szemekkel Deanre nézett aki csak bólintott egy hatalmasat.
– Szia anya, pár nap múlva jövök! – adtam neki két puszit, aztán kézen fogtam a fiút kocsijához siettünk. Az Impala motorja dorombolva beindult, két utcán végig vezetett kifelé a városból az erdei útra kanyarodott. Két km után megpillantottam egy takaros kis házat. Nagysága miatt kunyhónak nem nevezhető, az erdő barnaságába olvadt teljesen, kocsifelhajtón leparkoltunk.
– Mit keresünk itt, nem úgy volt, hogy küldetésre megyünk? – kérdeztem meg mögötte sietve a házba.
– Em befognád a szád egy percre?!? – förmedt rám, mire összerezzentem – Bocsáss meg, kérlek foglalj helyet szerény nyaralómban – intett a kanapé felé, egy szó nélkül leültem.
– Mielőtt elindulnánk valamit el szeretnék mondani – leült velem szembe egy fotelba, de egyből fel is kelt onnan – Nem vagy szomjas? Tudod mit mindjárt jövök és hozok neked vizet – sietett ki a konyhába. Egyáltalán nem értettem a viselkedését, sosem volt még ilyen ideges. Míg eltűnt körbe tudtam nézni. Perzsaszőnyeg helyezkedett el a lábam alatt, balra egy kandalló, sötét színek domináltak a nappaliban. A bejárattól megint csak balra lehetett a konyha vagy valami olyasmi. Éppen a házigazda után akartam menni, amikor visszatért, oda adta a pohár folyadékot és leült mellém. Kezében tartott egy pohár whiskyt jéggel, ha jól érzem nem is akármilyet bourbont.
– Dean mit szeretnél mondani, már vagy negyed órája ott kellene lennünk Orierben, remélem ezt nem fogod rám – kezdtem bele a kiselőadásba.
– Em ne aggódj már annyit, ha nem vetted volna észre egy órával előbb hoztalak el otthonról – mutatott egy antik álló órára, ami a kandalló mellett volt.
– De igen is nyugtalan vagyok a vesztünkbe rohanunk és még nem is tudom használni a többi elemet – öntöttem ki lelkemet nyomó félelmeket.
– Pont erről akarok veled beszélni. Előfordulhat, hogy erről a küldetésről csak egyikünk fog visszatérni.
– Ne mondj ilyet sikerrel járunk és együtt visszajövünk – szóltam közbe egyből.
– Ha ez mégis előfordulna megkérlek valamire. Ha azt mondom tűnj el onnan, egy szó nélkül megteszed. Nem maradsz ott és nem segítesz, akármilyen helyzetben kell ott hagynod. Ígérd meg! – fogta meg a kezem csuklómnál, addig nem eresztett míg ki nem mondtam:
– Megígérem – akkor elengedett, de bizsergett helyén a karom még jó sokáig.
– Most már indulhatunk? – kérdeztem tőle, felkelve a bútorról.
– Még nem fejeztem be a mondandóm. Ez nagyon bonyolult és nehéz – mondta velem szemben állva.
Majd mélyen szemembe bámult, nem maradt köztünk távolság.
– Emily nagyon fontos vagy számomra és nem akarlak elveszíteni, ha lehetne minden egyes percemet veled tölteném – folytatta egyik kezével hajamba túrt, másikkal erősen fogott a derekamnál.
– Dean én ezt nem értem… – kezdtem bele, de nem hagyta befejezni.
– Sss, most ne beszélj – suttogta, majd ajkait az enyémhez tapasztotta.
Ha nem fog szorosan biztos összeesek, hirtelen ért az egész mozdulatsor. Megint visszacsókoltam, de most nem váltunk szét. Még hevesebben akarta magáévá tenni számat, nyelvével az enyémet csiklandozta. Kezeimet nyakán pihentettem, még közelebb és közelebb akartam kerülni hozzá. Azokban a csókokban minden benne volt; a szenvedély, vágy, gyengédség, félelem, gyengeség, odaadás és talán még szerelem is. Levegő után kapkodva váltunk szét éppen csak annyira, hogy oxigénhez jussunk. Homlokát az enyémhez érintett szája féloldalas mosolyra húzódott.
– Ezt nem hiszem el – nevettem el magam fejemet megrázva.
– Pedig elhiheted – mondta mire még inkább ingattam kobakom. Egy apró puszit kaptam a számra.
– Most már kénytelen leszel – nevette el magát ő is – Indulnunk kellene – távolodott el egy kicsit, kezeinket összekulcsoltuk.
– Tőlem mehetünk – mondtam miután megfogtam a táskám. A következő pillanatban egy óriási teremben találtam magam, velem szemben Oblaan állt vagyis inkább feküdt.
– Mielőtt elindultok, adni akartam egy kis ajándékot Emily. Rejtsd el jól meg ne találják nálad – mondta, de nagyon titokzatosnak tűnt.
– Scarlett, kérlek add neki – parancsolta a lánynak, akit látszólag nagyon érdekelt Dean. Szőke haj, kék szemek, tökéletes alak mi kell még hozzá? Míg nekem nyújtotta az ajándékot, addig is a fiúmat fixírozta megállás nélkül. Elvettem tőle és a legnagyobb meglepetésemre egy varázskönyv volt az.
– Nagyon köszönöm! – örültem meg a kincsnek, mivel itt ritkaságnak számít az efféle könyv.
– Szükséged lesz rá gyermekem – mondta majd eltűnt füstfelhőt hagyva maga után.
– Sok sikert – mondta a lány és elpárolgott maga után pillangókat hagyva.
Egy réten találtam magunkat fákkal körülvéve. Középen egy boltív helyezkedett el mellette pedig egy konzol, amivel beállíthatjuk az úti célt.
– Mielőtt átmegyünk oda mondanom kell valamit. A vámpírok világában te csak a szolgámnak minősülsz, aki az én tulajdonom. Éppen ezért ezt kösd a kezdere – adott nekem egy zöld szalagot.
– Remélem nem támadnak meg – feltettem a jelzést csuklómra, majd indulásra készen vártam. Dean bepötyögte a koordinátákat, mire a kapun fekete színű háló jelent meg vibrálva várt ránk.
– Ez így nem lesz jó, túl emberi vagy – hajamból kivette gumit, fürtjeim vállamra borultak, majd csettintett egyet. Mire színes ruhám eltűnt rólam és egy fekete lolita goth ruha került rám, csipke borította a selyemanyagot. Felül fűző húzta össze mellkasom, dekoltázsnál szív alakban. Alul kiszélesedett kissé rakott hatást keltve. Ahogy fiúra pillantottam teljesen feketében állt mellettem.
– Máskor is hordhatnál ilyen szerelést – nézett végig rajtam.
– Üdvözöllek otthonunkban! Már vártunk rád nagy uram, de nem hittük volna, hogy ebéddel jössz – jött oda hozzánk egy elég magas kigyúrt vámpír egy kis orosz akcentussal, beszéd közben rám szegezte fehér fogait.
– Örülök, hogy megismerhetem a híres Dimitri Vlagyimir Vronszkijt. Sok jót, de főleg rosszat hallottam rólad. Ami pedig a lányt illeti ő az én szolgám még gondolatban sem érhet hozzá senki – köszöntötte az idegent szavai tiszteletet parancsolóan csengtek.
– Ahogy óhajtod – hajolt meg előtte, majd hozzá tette: – Kövessetek a rejtekhelyünkre óvatosan.
Egyre jobban furcsálltam a helyzetet, hiszen Dean csak a testőröm nem pedig valami nagy király, csak egy egyszerű halandó.
Út közben már egy sikátorban jártunk, ijedtemben egy hatalmasat sikítottam. A látványtól hátra ugrottam, de a zsinór visszarántott. A sikátor másik szélén három alak állt, egy tünde és két vámpír, ez még nem is lenne olyan elrettentő. De amit csináltak az már igen! A lányt közrefogták ketten, ruha alig fedte testét, vagyis a felsője cafatokban lógott rajta. A szoknyáját derékig felhúzták, az egyik szörnyeteg erőszakolta, míg a másik nyakán keresztül a vérét szívta. Szegény szerencsétlennek ereje sem maradt hangot kiadni úgy kikészítették.
– Gyermekem nem kell félned, ez itt megszokott – ment tovább egy vállrántással a ruszki.
– Akarsz csatlakozni te is vöröske? – kérdezte az egyik véres vigyorral, mire a másik kivette szerszámát lányból, aki élettelenül földre zuhant ő is felém fordult kimeresztett fogakkal.
– Elég legyen! – csattant fel Dean hangja, elengedte madzagom és egy kardot húzott elő. A két vérszívó fel sem tudott eszmélni a testőröm két vágással félbe kaszabolta őket, a penge vörösen izzott.
– Ugyan már nem kellett volna megölni őket, elég lett volna megbüntetni – hallottam meg hátam mögül kísérőnk hangját.
– Megmondtam Dimitri ő az enyém! Senki és semmi nem érhet hozzá még csak gondolatban sem! – beszéd közben eltűnt az írisze és feketévé vált szeme, amitől én is megijedtem.
– Majd tudatom mindenkivel, még a söpredékkel is – mondta tovább sétálva a cél felé.
A semmiből előtűnt egy idős fickó bár csak ötven évesnek nézett ki, de valami azt súgta többszörösen idősebb annál.
– Üdvözöllek körünkben unokaöcsém! – ugyan azzal a sebességgel előttünk termett és szorosan magához ölelte a fiút.
– Bácsikám! Milyen régen láttalak – veregette meg a vámpír hátát majd elengedték egymást.
– Mégis úgy döntöttél csatlakozol körünkbe? – kérdezte mintha én ott sem lennék.
– Egyszer mindennek eljön az ideje nem gondolod? – kérdezett vissza tenyérbe mászó hangszínen, még mindig nem dolgoztam fel az előbb hallottakat.
– Akkor pihenj egy kicsit hosszú utad lehetett, meg persze étkezz is – végre rám emelte tekintetét. De ne tette volna, szívem a torkomban ugrált, egy hang sem jött ki rajta, mozdulni sem mertem. Nem volt emberi írisze, a szeme majdnem minden szegletét feketeség vette körül. Középen a pupillája helyén kígyókéhoz hasonló vágás vörösen izzott.
– Köszönöm, ő a szolgám rajtam kívül senki sem érhet hozzá – ez újra fenyegetésnek tűnt még ha csak kijelentette újra, akkor is.
– Értem, ha megpihentél utána készülj neked is túl kell esned a beavatáson – ördögi vigyorral rám meredt, gondolatban kóstolgatott.
– Nadia gyermekem, kérlek kísérd a kikészített szobába – fordult a tömeg felé, mire előre lépett egy csinos lány.
– Sajnálom csak egy ágy van – mutatott a francia ágy felé – De nesze ez a tied meg ne fázz a földön – vágott hozzám egy pár takarót a barna hajú démon. Most komolyan ez a csaj mindek néz valami cselédnek?
– Emily kérlek pakolj le – nézett rám a fiúm bocsánatkérően, mire csak bólintottam. Leraktam táskám és a plédeket is az ágy végében lévő kisasztalra, majd hangtalanul figyeltem a további eseményeket. – Ha bármi gondod lenne nyugodtan fordulj hozzám éjjel- nappal – tapogatta a vérszívó, majd megcsókolta falnak döntve a férfiú fordított a helyzeten.
– A többit folytathatnánk nálam – minden erejét bevetve hozzá simult a vérivó.
– Kicsit később meglátogatlak, de most ennem kell – mondta kilökve őt az ajtón, majd várakozás nélkül rácsapta az ajtót. Karba tett kezekkel vártam mit fog mondani, de csak megidézett magának egy tollat és papírokat. A levegőben írt, majd mikor befejezte a pergament felém nyújtotta.
„ Nyisd meg az elméd nekem… itt a falnak is füle van!” – ez állt a cetlin.
Semmi kedvem sem volt megosztani vele az agyamat, viszont ki akartam osztani az eddigi viselkedéséért. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak, majd a képzeletbeli kőfalat aprólékos munkával lebontottam.
– Em hallasz engem? – búgta kedvesen, mire csak felemeltem a fejem sértődötten – Bocsáss meg nekem, de muszáj játszanom, ha nem akarunk lebukni – magyarázta bánatos kiskutya fejet vágva.
– Ó bocsánat mester, elfelejtettem, hogy csak a szolgád vagyok! – vágtam oda, majd újra bezártam az elmém, miközben elégettem a lapot. Egy szó nélkül előttem termett és szorosan magához ölelt. Tudta, hogy nem fogok ellenállni bőrkabátjába kapaszkodtam, közben könnyeim folytak végig az arcomon.
– Sajnálom – suttogta nekem majd elengedett.
– Nem, én sajnálom! Ez a feladat fontos és én majdnem lebuktattam mindkettőnket a féltékenységem miatt – válaszoltam gondolatai közé.
– Emily mindig meg foglak védeni akár az életem árán is – nézett szemembe, önkéntelen nyakába borultam, egy csókban forrtunk össze. A romantikus pillanatunkat kopogás szakította félbe, mire szétugrottunk. Elkezdtem rendezgetni a plédeket, Dean kinyitotta az ajtót.
– Gyertek velem, elkezdjük a beavatást – hallottam meg Dimitri morgós hangját.
Testőröm mellé siettem, visszatértünk a nagyterembe. Vámpírok sorai kígyóztak egymás előtt végig, testük köpeny arcuk csukja takarta.
– Minden tagunk túlesik ezen, viszont a te helyezted más! Általában a gyilkos ösztönt hozzuk elő belőlük, de te kevert vérű vagy – hangzottak el a vezér gúnyos szavai majd rám emelte tekintetét.
– Mutasd meg, hogy egy vérből vagy közülünk még pedig a szolgádon – az ítélet ki lett hirdetve. Dean a tömeggel félig oldalasan fordított, hajam eltűrte a túlsó oldalra.
– Sajnálom – hallottam meg az agyam leghátsó zugában.
Egy erőteljes szúrást éreztem két ponton a nyakamon az a valami egyre mélyebbre hatolt bennem. A bőröm alsó rétegénél megállt aztán szívni kezdte a vérem. Fájdalmamban felnyögtem, mire a védelmezőm még közelebb húzott magához, hogy ne tudjak kapálózni.
– Mi vagy te? – kérdeztem némán, megszűnt a szúrás, helyét üresség vette át. Ahogy kezemmel nyakamhoz kaptam folyékony anyagot éreztem. Mellettem állóra néztem szemei újra feketén ragyogtak mint az éjszaka, szája szélén megpillantottam a vérem.
Ez volt az utolsó, amire emlékszem átadtam magam a hívogató tudatlan sötétségnek.
Sikítva tértem magamhoz egy ágyban, talán csak álmodtam az egészet? Sajnos nem, tényleg megtörtént minden, ezt igazolta a nyakamon lévő ragtapasz. Egy erőteljes rántással letéptem magamról és a két pöttyöt tapogattam.
– Végre felkeltél, már aggódtam érted – ült le mellém az a szörnyeteg
– Ezt idd meg – nyújtott felém egy korsót.
Kikaptam a kezéből és mohó kortyokkal ittam, olyan száraznak éreztem magam.
– Kösz – adtam vissza neki az üres poharat, újra tapogatni kezdtem nyakam.
De csak a harapás helyét fogdostam kikerekedett szemekkel.
– Mit itattál velem? – kérdeztem feleszmélve a sokkból.
– A véremet vörösborral, gyorsan regenerálódok és amiatt most te is, míg ki nem ürül a szervezetedből – magyarázta.
– Azt kívánom egyszer te is élj át akkora fájdalmat, mint amekkorát te okoztál nekem – szemeimmel meg tudtam volna ölni most.
– Tudom – válaszolta egyszerűen.
Egy hónap elteltével már minden vérszívó megszokta a jelenlétem sőt egy-kettővel még beszélgettem is elég sokat. A klán tagjaként minden egyes fosztogatásról, gyilkolásról tudunk vagyis a testőrömet beavatták így tudtam róla én is. Hiába itt eltelt egy hónap, otthon ez nagyjából egy és fél napot ölelt fel, igen itt kicsit gyorsabban megy az idő. Még mindig nem lepleztük le őket, néha azt hiszem ő nem is akarja. De mindig megnyugtat, hogy a megfelelő alkalomra vár.
Közben én minden nap tanulmányozom a könyvet, állítólag valami hirtelen fogja elő idézni az elemeket. Mint például a düh és a tűz, kíváncsi vagyok mi hozza ki belőlem a levegőt.
– Em meg van a nagy terv! Titokban mindent ők uralnak így a kaput is vagyis az őrök a klán emberei.
A hétvégén az egész banda át megy egy másik bolygóra, hogy azt elfoglalják maguknak. Nem is akármelyiket az Elfirient, éppen a nagy tavaszköszöntő ünnepük közepette – hallottam az agyamban Deant.
– Szóval a tündérek a célpont – gondolkodtam hangtalanul.
A választ nem várta meg, a zöld fény elnyelte őt.
– Mindent elraktál? – kérdezte szerelmem, mire bólintottam.
A tavaszköszöntő ünnepség a leghosszabb éjszaka a bolygón így simán eltudják foglalni a vámpírok. Utolsók között átléptem a kapun, de a szemem elé táruló látvány elborzasztott. Mindent vér borított, szörnyszülöttek gyilkolták a tehetetlen tündéket, akik alig tudtak védekezni. Az üde zöld fű vörösre festődött, hegyes fülű hullák mindenfelé, akiket még nem tudtak eltenni láb alól, megfosztották testükben keringő különleges vérüktől. Minden tökéletesen feldíszítve várta azt a bizonyos órát. Körbe padokat és asztalokat helyeztek el mindenféle ínycsiklandó étellel. Középen az életet adó tölgyfájuk az Elfiren előtt az Elxír bimbózott. Szárait már kinyitotta a hatalmas méretű növény, rózsaszín szirmait vércseppek borították be. Diil éppen a virág mellett végezte ki Eriont a tündék uralkodóját. Mérhetetlen mennyiségű dühöt éreztem ezt tetőzte, hogy a király testét hanyagul a virágra dobta. Dühöm tehetetlenségbe csapott át, így fokozták egymást érzéseim, miközben arcomon könnyeim folytak végig.
– Elég legyen! – kiáltottam, ahogy a torkomon kifért, mire minden vámpír rám nézett.
Hajamba kapott a hirtelen keletkezett szél, ezen felbátorodva ujjaimmal körkörözve egy tornádót hoztam létre, ami egyre csak nőtt. Másik kezembe lángokat idéztem, majd a kettőt együtt az egy csoportba tömörült vámpírseregre küldtem.
– Nadia kapd el! – hallottam meg egy ismeretlen hangot a süvítő szélcsavarból. A lány oldalról jött, újabb tüzes szelet hoztam létre és egyenesen rá küldtem, de nem vettem észre a vele küzdő testőröm. Csak mikor túl késő volt elnyelte őket, nem tehettem semmit ijedtemben elvesztettem a maradék kontrollt is.
– Dean! – kiáltottam és utána akartam indulni, de mozdulni sem tudtam. A csuklómon megjelent egy különös jel, ami nem eresztett el. Becsuktam a szemem és koncentráltam, hogy meg tudjam törni a billogot, de mind hiába. Akárhogy kiabáltam és sírtam semmi sem történt. Szemhéjaim elnehezedtek és átadtam magam az eszméletlen állapotnak.
– Dean! – keltem fel egy puha ágyból, sós lé marta az arcom, velem szembe Oblaant pillantottam meg.
– Ugye csak álmodtam az egészet? – kérdeztem saját magamtól, mire mesterem megrázta magát.
Fejemben egyetlen mondat motoszkált, ahogy belém hasított a rettentő igazság.
– Megöltem a saját védelmezőm…
