Soha be nem járt utak

Kimondatlan ígéretek hálóját szőjük, mintha félnék a jövőtől. A szavak súlya elveszik a homályban, létezése örök káprázat. Hallgatásunk erősebb, mint a szívünk zaja.

“Hiszünk a mámorító jövőben, ami évről évre távolabb kerül tőlünk. Ma sem sikerült elérnünk, de sebaj, majd holnap gyorsabban futunk utána, messzebbre nyújtjuk a kezünket, és akkor majd egyszer, talán, tovább küzdünk hát, evezzünk az ár ellen és sodródjunk napról napra a tegnap felé.” – F. S. Fitzgerald


Mondd jól van ez így? Az eszünkre hallgatunk és megyünk az úton előre. Akár a fogathajtó lovak, kiknek a szemét eltakarják, hogy ne tudjanak oldalra nézni. Mi is ilyenek vagyunk. Elmegyünk a lehetőségek mellett, halogatjuk őket. S így a tegnapban maradunk a jövő helyett. Mert az könnyebb, egyszerűbb.
Emlékszem azt mondtad ezért jársz össze az exeddel, mert kényelmes. Ahogy arra is, mikor negyed órán keresztül beszéltünk arról mennyire értelmetlenek a szexre épülő kapcsolatok. Akkor hogy is van ez? Vicces, azt hinné az ember lánya, hogy a harmadik X-en túl a férfiak is megkomolyodnak. Rád ez egyáltalán nem igaz. Az összes harmincas férfit szépen kérem; Ne kövezzetek meg az általánosításért! Min tudjuk a kivételek erősítik a szabályokat, talán te is ilyen vagy. Nagy szavak, tettek nélkül. Kézzel fogható volt köztünk a kölcsönös vonzalom, szikrák pattogtak mikor egymáshoz értünk. Azt mondtad szeretsz velem beszélgetni, mert sok mindenhez értek. Az ismerőseink mind azt ecsetelték milyen szép pár lennénk, mennyire összeillünk. Mégsem lett belőle semmi az ég világon.
Elmentünk a lehetőségek mellett, anélkül, hogy a másik útra pillantottunk volna. Az egyenes út az egyszerűbb, könnyebb és persze kényelmesebb.
Mégis szerintem sokszor a nehezebb út a jobb, mert az olyan tájakra visz, mint előtte semmi más. Az egyszerű nekem túl unalmas. Bonyolult vagyok és nem bánom. Ahogy azt sem, hogy elmentünk a közös utunk mellett. Te a tegnapban létezel, míg én haladok a jövő felé, a boldogságom felé…

Kép forrása: Pinterest

Már nem fáj

Már nem fáj

már nem fáj
a létezés csendje
az elmúlás hangja
a vágy csodája
s az a perzselő szerelem
mivel egykoron szerettelek.
minap láttam a képed
s boldogan fogadtam
magát a tudatot
mi csak halkan suttogott
semmi sem vagy már
szépséges emlék csupán!

Éjjeli kattogás

Már nem szeretlek
Mégis bennem vagy akár a nyom
Mely elhagyott, üres
Tátongó fekete lyuk
Egy süllyedő hajó kikötő nélkül
Bennem él emléked
Kopott falevelek
Mik hullanak egyre az ágról
Talán ősz lenne idebenn?
Nem. Ez keserű tavasz
Virágtalan elhalálozott
Korai elmúlás
Minek sosem volt kikelete
Ezek vagyunk mi
Két idegen akik hirtelen
egymásra talál s a mese megszakad
Vele együtt a szív darabjaira hullik
Tudod már nem fáj
Elmúltak azok a napok
ahogy te eltűntél az élet elsodort
Talán egyszer… de nem!
…Se eleje csak vége.
Ez most a búcsú?
Igen azt hiszem…
Egy utolsó el nem csókolt csók
Egy elküldetlen levél
S a végső vallomás mi sosem ér célt
Zárom soraim és szívem előtted
Nem kell több hazug kimondatlan szó
A perc elszáll s vele együtt az érzés
Mondanám… elfogytak a szavak
…Inkább…Ég veled!

Lebegek köztetek

Semmi és Minden:
közöttetek lebegek.
S nem értem mivé lett,
egykori gyermekded énem.
hol az a kislány aki
határozottan mondotta ki;
terrorista leszek!
hol van az aki vértizzadt
minden egyes nap az iskolapadban,
mert ő más, egyből megbélyegezték;
fogyatékos, hülye, buta, idióta
s a többi szót szívébe vésték,
ahelyett hogy diszlexia
hol van az a kamasz,
ki lázadt a rendszer ellen
és átkapcsolt páltói üzemmódba
középiskolát kijárva emelt magyart tett?
itt áll egy fiatal felnőtt hölgyemény
izgul, zavarodott s annyit kérdez még
azaz édes kisleány
vajon most büszke lenne rám?
a képek összefolytak
egyedül lebegek ottan
köztetek: Semmi és Minden.