Soha be nem járt utak

Kimondatlan ígéretek hálóját szőjük, mintha félnék a jövőtől. A szavak súlya elveszik a homályban, létezése örök káprázat. Hallgatásunk erősebb, mint a szívünk zaja.

“Hiszünk a mámorító jövőben, ami évről évre távolabb kerül tőlünk. Ma sem sikerült elérnünk, de sebaj, majd holnap gyorsabban futunk utána, messzebbre nyújtjuk a kezünket, és akkor majd egyszer, talán, tovább küzdünk hát, evezzünk az ár ellen és sodródjunk napról napra a tegnap felé.” – F. S. Fitzgerald


Mondd jól van ez így? Az eszünkre hallgatunk és megyünk az úton előre. Akár a fogathajtó lovak, kiknek a szemét eltakarják, hogy ne tudjanak oldalra nézni. Mi is ilyenek vagyunk. Elmegyünk a lehetőségek mellett, halogatjuk őket. S így a tegnapban maradunk a jövő helyett. Mert az könnyebb, egyszerűbb.
Emlékszem azt mondtad ezért jársz össze az exeddel, mert kényelmes. Ahogy arra is, mikor negyed órán keresztül beszéltünk arról mennyire értelmetlenek a szexre épülő kapcsolatok. Akkor hogy is van ez? Vicces, azt hinné az ember lánya, hogy a harmadik X-en túl a férfiak is megkomolyodnak. Rád ez egyáltalán nem igaz. Az összes harmincas férfit szépen kérem; Ne kövezzetek meg az általánosításért! Min tudjuk a kivételek erősítik a szabályokat, talán te is ilyen vagy. Nagy szavak, tettek nélkül. Kézzel fogható volt köztünk a kölcsönös vonzalom, szikrák pattogtak mikor egymáshoz értünk. Azt mondtad szeretsz velem beszélgetni, mert sok mindenhez értek. Az ismerőseink mind azt ecsetelték milyen szép pár lennénk, mennyire összeillünk. Mégsem lett belőle semmi az ég világon.
Elmentünk a lehetőségek mellett, anélkül, hogy a másik útra pillantottunk volna. Az egyenes út az egyszerűbb, könnyebb és persze kényelmesebb.
Mégis szerintem sokszor a nehezebb út a jobb, mert az olyan tájakra visz, mint előtte semmi más. Az egyszerű nekem túl unalmas. Bonyolult vagyok és nem bánom. Ahogy azt sem, hogy elmentünk a közös utunk mellett. Te a tegnapban létezel, míg én haladok a jövő felé, a boldogságom felé…

Kép forrása: Pinterest

Már nem fáj

Már nem fáj

már nem fáj
a létezés csendje
az elmúlás hangja
a vágy csodája
s az a perzselő szerelem
mivel egykoron szerettelek.
minap láttam a képed
s boldogan fogadtam
magát a tudatot
mi csak halkan suttogott
semmi sem vagy már
szépséges emlék csupán!

Szeretném megérinteni a napot…

Szeretném megérinteni a holnapot
S lenni az ki melletted kel
Ha két karod altat el
Ígérem nem félek sohasem
Nem nyomaszt az álom sem
Derűsnek látom a napot
Legyél a ma, mulaszd el a múltam
Halk dúdolható altatódallam
Légy a csend ha kérem
Azaz átkozott percem
Minek sosem akarom a végét
Mi elszállt a pillanattal. Véget ért…
Hol vagy most?
Nem talállak sehol
Most idézhetném Micimackót…
Nem, nem kereslek mindenhol
Oly távol vagy tőlem s mégis közel
Hallgatlak, nem érzem a szívem felel
Elmegyünk egymás mellett….nincs holnap!

Soha

elmegyünk egymás mellett,
mintha nem számítana a holnap,
s tegnap meg sem történt volna.
a “MI” talán sosem lézetett.
egyszerű ábránd, képzelet.
szerettelek, szerelemmel,
örökké lobogó lánggal.
most egyre homályosabb.
carpe diem más se számít,
minden egyéb csak sántít.
talán egy másik életben újra…
de nem! ott se, mi soha!
s soha ne mondjad
azt a szót: soha!